Fiatalon az ember lánya olyan álmodozó. Tervezget, építget. Milyen egyetemet végez, hol fog dolgozni, milyen férje lesz, milyen menyasszony lesz, hány gyereket nevel… – és folytathatnám.
Aztán ahogy az idő telik, Isten át-átírja a terveket.
Egyetem helyett szakképző, talán kevésbé “fenszi”(fancy) munkahely… és a legfájóbb: házasság helyett egyedülálló élet. Ami magában is elég nehéz dolog, sokszor azt sem tudod, mit érzel, mintha csak sodródnál a saját életedben. De a társadalom, a környezeted, sőt a gyülekezeted sem könnyíti meg a helyzeted. Valahogy mindenki úgy kezel, mintha hibás termék lennél, defektes, fogyatékos.
Sajnálkoznak, vádaskodnak, hogy biztos válogatsz, miért nem jó, ami van. Mindenkinek van véleménye, mindenki tudja a tutit… és ott állsz te egyedül, védelem nélkül. Nem kíváncsiak arra, mit érzel, mikor tapintatlanul belemásznak életed legérzékenyebb pontjába.
És egyre jobban úgy érzed, hogy sehol nincs helyed… és menekülsz. Ekkor lép egy lépést Isten. Egy jó nagy lépést… egyenesen melléd.
Hogy érezd, hogy nem vagy egyedül.
Hogy érezd, hogy soha nem voltál egyedül.
Hogy tudd – habár senki nem ért meg –, Ő ott van, Ő megért.
Ő támogat, nem ítél el, nem vádaskodik, nem szánakozik rajtad. Ő tudja, hogy te így vagy különleges, te így vagy tökéletes. Így, ahogy Ő megteremtett, ahogy Ő ismer. Lassan csillapítja a fájdalmat, lassan begyógyítja a sebeket. Jobban leszel, erős leszel, mert te így vagy különleges és egyedi.
Antal Andrea
