A hetekben megrázott a kamasz diák halála. Mert én is voltam hasonló helyzetben. S bár ma már huszonéves fiatal felnőtt vagyok, még ma is tisztán emlékszem arra a 13 éves nyolcadikos kamaszénemre, akit nap mint nap csúfoltak, akinek beszóltak a túlsúlya és a személyisége miatt. Aki egyedül bolyongott a szünetekben a folyosón, mert nem mert bemenni a terembe – úgysem lett volna kihez szólnia. Aki egymás után veszített el több, számára nagyon kedves embert. Akinek otthon a családja gyásszal küszködött, s már csak nagyon kevés energiája jutott rá. Mert a családjának is túl kellett élnie.
Emlékszem arra a kamaszra, aki nagyon egyedül volt. Aki azt érezte, hogy az ő léte teher mindenki számára, s nem bír tovább élni. Emlékszem a búcsúlevélre, amit megírt a szüleinek, s arra a helyre, ahova eltervezte, hogy feladja az életét.
S mégsem tette meg. Ez a kamasz hála Istennek még ma is él és dolgozik, egyetemet végez, embereket szeret. Mert volt ereje, erőforrása tovább menni. Volt egy élő Isten mellette, aki csendben mellé lépett és azt mondta ennek a törött, fájó kamasznak, hogy
“drágának tartalak és becsesnek, mert szeretlek”. Ézs 43:4.
Ez volt az életben tartó Igém.
Valaki azt mondja rólam, hogy nem vagyok selejt, hogy nem vagyok teher.
Nem tudhatjuk, hogy hány kamasz küzd hasonló gondolatokkal, van borzalmas mélységben. Nem tudhatom, hogy Te, kedves olvasóm épp min mész keresztül. Veled együtt fáj a szívem, ha épp sírva mész át egy mélyvölgyön. De kérlek, ne feledd, ez nem örökké tart és nem vagy egyedül.
Azért osztom meg a történetem eme részét, hogy többen át tudjuk érezni, milyen terheket hordozhatnak a fiatalok és mennyire komoly harcok ezek. Valódi, pofoncsapós problémák. Figyeljünk a fiataljainkra. 🩷
Anonim szerző
