Az elmúlt időszakban többször megesett velem, hogy feszülten érkeztem haza. Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, nem jókedvűen léptem át a küszöböt, hanem sokszor frusztráltan, idegesen kapkodva toppantam be az előszobába.
Igen, ráfoghatjuk, hogy biztos a munkából, a tömegközlekedésből rám rakódó izzadságcseppek, hangos zajok vagy éppen a bevásárló szatyrok terhe vezetett oda, hogy egyszerűen nem sikerült békés, hálatelt szívvel hazalibbenni.
Sajnos az ilyen felfokozott kedélyállapotom áldozata sokszor a Drága Férjem, akin legelőször levezettem a felgyülemlett gőzt. Ő persze nem értette, mi történt velem hirtelen, miért nem ölelem-csókolom most is a viszontlátás örömével, miért nem válaszolok kedvesen-lelkesen az érdeklődő kérdéseire.
Általában gyorsan megnyugszom, iszom egy pohár vizet, átöltözöm, betöltetnek alapvető szükségleteim. Át tudjuk aztán beszélni, milyen tényezők ingatták meg szeszélyes hangulatom, s íme otthonunk békés légköre helyreáll!
Fáj és szégyellem, mikor ilyen méltatlanul viselkedem. Rádöbbentem, hogy ezek az elsöprő hazarobbanások valójában nem sok jóra vezetnek. Kértem Istent, hogy bocsásson meg nekem és adjon erőt Szentlelkével, hogy körülményeimtől függetlenül áldást és örömöt hozva úgy tudjak belépni a lakásunkba.
Eszembe jutott az efézusi levélben olvasható ige, ami arra figyelmeztet, hogy vegyük fel a lélek fegyverzetét, kössük fel a békesség evangéliumának saruját. Nagyot dobbant erre a szívem, mélyre hatott. Azóta ezzel az imádsággal tartok a hazafelé vezető úton, ezzel az erővel nyitom ki a bejárati ajtó előtti rácsot:
Ó, Uram hadd vehessem fel újra, most is a békesség evangéliumát hirdető sarut. Ámen.
Köszönöm! ❤️
Ez nekem most aktuális volt 🕊️❤️