Mi, huszon-harminc évesek vagyunk az a generáció, akik már félig digitális világban nőttünk fel, s mindig elérhetőek vagyunk; be van kapcsolva a net és jönnek az emailek, az appok értesítései, az okosóra pittyogása, a Messenger, Insta, Tiktok és a többi. Folyamatosan pörgünk, mindenkivel kontaktban vagyunk, tízfele szakadunk és teljesítünk, mert ezekben az években kell megvalósítani önmagunkat. Most kell egy sikeres karriert felépíteni, vagy legalább annyi pénzt összegyűjteni, hogy el tudjuk indítani ez életünket a mai világban. S mindezt kimerülésig és szétesésig hajtjuk.
Nem szeretünk vagy tudunk pihenni, mert az nem produktív, s amúgy sincs rá időnk, mert sokan egyszerre több munkahelyen is vagy egyetem mellett párhuzamosan dolgozunk. S persze még így sem vagyunk elegek. Mindenki számára elérhetőek vagyunk, a szüleink terheit és örökölt sorsait is sokszor mi dolgozzuk fel, mert ők még nem voltak rá képesek. Így sokszor a magunk terhei és feladatai mellett a saját szülőnkké is válunk, meg talán még a nagyszülőnkké is, hiszen a szüleinket is mi próbáljuk igazgatni, lelkileg támogatni, meghallgatni, hordozni.
S bár ezek a vállalások és terhek sokszor nem annyira látványosak, hiszen mi „csak csináljuk a dolgunkat”, sokan szépen csendben megfulladnak a to-do list tornyok alatt.
Elfogyunk és elszigetelődünk, hiszen a sok pörgés mellett nem jut kapacitás az emberi kapcsolatokra.
S ott ülünk a telefon, tablet és laptoppal körbevéve és azon gondolkodunk, hogy úgy őszintén, van még valaki, akivel valami mélyebb, tartalmasabb beszélgetést tudnék folytatni? Én elérek még valakit? Aki leül mellém a káoszomba, aki nem minősíti le a nem insta filterezett, tökéletlen életemet? Aki nem akarja megmagyarázni nekem, hogy miért nem érezhetek úgy, ahogyan érzek, mert ő máshogy látja? Aki nem csak egy igeverssel dob meg, majd továbbhalad?
Úgy érzem, hogy talán ezek az egyik legfájóbb kérdései ennek a generációnak. Azoknak, akiknek a fiatalságuk közepébe vágott bele a pandémia, s annak minden traumája, bizonytalansága és tragédiája, s száguldott el életük számos fontosnak hitt mérföldkövével. Azoknak, akik folyamatosan félelmekkel, kételyekkel, külső-belső elvárásokkal és szorongással küzdenek.
Pont nekünk mondja Jézus (és nem csak úgy odadobva), hogy
„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11:28)
Jézus nem azért lép oda mellénk, hogy még vagy két zsáknyi újabb feladatot és elvárást rakjon az életünkre, mert még nincs rajta elég. És nem is amolyan hátbaveregetős megnyugatatást ad, hogy „fel a fejjel, nincs is baj, nyugodj meg, attól megnyugszol”. De tudnunk kell azt is, hogy Ő a rózsaszín heppiségnek sem a híve, miszerint minden csudiszép és kitörlök az életedből minden nehezet, nehogy megizzadj itt nekem.
Jézus valami többet ad, valami sokkal értékesebbet. A Jelenlétét.
Amiben talán napok, hetek, évek óta először igazán fellélegezhetünk. Ami felemel, ami, illetve Aki közeljön, megtart és körbevesz. Aki mellett oldódik a szorongás, s ha talán képesek vagyunk tíz percre leülni, akkor azt is megélhetjük, hogy ha más nem is, Isten igazán lát bennünket. Látja a kimerülést, a káoszt, a szétesést, a vállalásokat, a terheket, a folyamatos rohanást és a tökéletlenséget. Isten lát Téged. Kegyelemmel lát Téged. És elérhető.
S így kívánom Neked, drága Olvasó, hogy következőnek, amikor pár pillanatra rád esik az ijesztő csend, vagy elgondolkodsz, hogy kihez fordulhatnál a kételyeiddel. Vagy csak megdöbbenve nézed a kontaktlistád s pörgeted, hogy közülük elérsz-e még valakit: tudd, Isten nincsen távol Tőled. Nem bonyolult, megszólíthatatlan, nem egy elvont eszme vagy egy nagyobb dolgokkal elfoglalt télapó.
Őt biztonsággal bármelyik pillanatban megszólíthatod.
