Az életünkben millióféle helyzet jön elénk nap mint nap. Elintézendő feladatok, döntések, találkozók, felelősséggel járó szituációk. Nagyon sokszor reggeltől estig rohanunk, majd mindez kezdődik elölről. Én is ilyen vagyok. S mivel nehezen állok meg, a szituációk, érzelmek, kérdések, kételyek egyre csak halmozódnak bennem. Sokszor azt érzem egy átrohant hét után, hogy egyszerűen már nem bírom el ezt a sok bennem kavargó helyzetet.
Van, hogy úgy gondolom, nem vagyok képes megoldani a szituációt vagy jó döntést hozni. Van, hogy egyedül érzem magam, vagy össze vagyok zavarodva az érzelmeim zuhataga miatt. Van, hogy egyszerűen el akarok bújni, pedig lehet, hogy ilyenkor ezek a szituációk sokkal kisebbek, mint ahogyan megélem őket, csak egyszerűen túl sok minden gyűlik fel. Mert nem naponta, apránként dolgozom fel őket, nem egyenként tekintek rájuk, hanem egyetlen halmazként. A nagy dzsumbujokat azonban nem szívlelem. Ezért újra elrakom őket jó távolra, és mire később találkozok velük, a félelmeim, fájdalmaim, jövőbeni teendőim, döntéseim halma kétszer akkorára növekedik. És én csak ülök és hallgatom, ahogyan zakatol a fejemben a felnőtt lét káosza.
Pedig néha csak csendben kellene lenni.
Nem vagyok túl jó a napi rendszeres szokások fenntartásában, de azt mégis érzem, hogy ha minden nap leülök és hagyom, hogy átmosódjanak rajtam a gondolataim, csak úgy szabadon, minden kontrol nélkül, akkor jobban érzem magam. Ez nálam azt jelenti, hogy leülök délután a napsütéses szobámban és hagyom, hogy eszembe jussanak az aznap történtek, elgondolkodom a beszélgetéseimen, a napközben felpattanó gondolataimon, félelmeimen, feladataimon.
Nagy luxusnak érzem ezt néha, de tudom, hogy fontosak ezek a fél óra kegyelemidők. Ilyenkor nem bírálom, bántom magam. Ilyenkor nem töprengek azon, hogy milyen házimunkát kellene elvégeznem. Ilyenkor törekszem arra, hogy csak úgy legyek és hagyjam önmagamat fellélegezni.
S ami igazán tiszta oxigént pumpál a szívembe ezeken a délutánokon, az az a valaki, akivel megosztom ezeket a perceket. Sokszor van, hogy nincs erőm vagy bátorságom foglalkozni egy élethelyzettel, problémával, vagy érzésemmel.
Ilyenkor elképzelem a kicsi, gyenge Fannit, jól megölelgetem, aztán pedig lecsüccsenek Jézus mellé, vele.
S bár még akkor is nehéz sokszor ezekről gondolkodni, van, hogy egy darabig nem találok megoldást az adott problémára, vagy nem múlik el a nehéz időszak. De megoszthattam az Úrral a bennem folyó dolgokat, és ez már önmagában felszabadító. Hogy Ő mindenben mellettem van. Hogy a Vele való imádság lehet ilyen káoszos, önfeltárós, közelmenős. Sőt, pont ez ad erőt. Hogy az élő Isten Jelen van. Erőt és talapzatot ad az életemnek, hogy tudom, Isten igent mondott rám és ez örökké így marad, akkor is, ha én önmagamtól a falra mászok néha. Ez van. Isten valahogy mégis szívesen ül le mellém minden egyes délután.
Fanni
