A tavasz már lassan nyárba fordul, rég elteltek azok a különleges napok, amikor a szerelemről, házasságról, nőkről emlékeztünk meg, de sok gondolat kavarog bennem. Régebben találtam a Pinteresten egy idézetet, ami nagyon megfogott. A szerző egy rövid üzenetet fogalmazott meg jövendőbeli férjének: „Dear future husband, find God, find yourself then come, find me!” (Drága jövendőbeli férjem, találd meg Istent, találd meg magadat és azután gyere, találj meg engem!). Olyan lényegre törően, mégis gyönyörűen írja le ez az idézet a hívő ember életét a házasságig. Amikor erre rábukkantam, eszembe jutott, hogy igen ám, ez mind szép és jó, hogy elvárom a jövendőbelimtől, de vajon nekem nem kell-e, hogy ugyanezt tegyem? Isten engem megtalált, s én azóta arra törekszem, hogy mind többet fedezzek fel Belőle. De, vajon magamat hogyan tudnám megtalálni?
Teltek az évek, s én türelmetlenül gondoltam arra, hogy még mindig nem találtam meg magamat. Nehéz is volt ezt a témát boncolgatni, mert hol azt hallottam, hogy igenis, fontos tudatosítani magunkban, hogy kik vagyok, hol pedig azt, hogy önmagunk megtalálása világi gondolat, s mi nem a világból valók vagyunk. Abban viszont biztos voltam, hogy az Istennel való kapcsolatomon dolgoznom kell.
Nemrég részt vettem egy ifjúsági konferencián, ahol lehetőség volt kérdéseket feltenni. Vettem minden bátorságomat, s elküldtem a kérdésemet, amely bizonyos mértékben a témához is kapcsolódott, mert szóba került ilyesmi a prédikációban. Már szinte biztos voltam abban, hogy nem válaszolnak az enyémre, amikor felolvasásra került:
„Hogyan tudja Isten megmutatni, hogy ki vagyok én?”.
Kedvenc lelkipásztorom megdicsérte a kérdést, hisz benne volt a megismerés alapja: Isten.
Nem én határozom meg magamat, mondta, hanem elfogadom azt, amit Isten mond rólam.
Hiába lennék meggyőződve arról, hogy én fiú vagyok, ha egyszer Isten nőnek teremtett.
Hiába látom sokszor jelentéktelennek magamat, nem vagyok az, mert Isten szépnek és értékesnek lát.
Azzal, hogy Istent mind jobban megismerem, magamra is rátalálok Benne.
Mert attól a naptól fogva, hogy átadtam az életemet Krisztusnak, már nem a magamé vagyok. Új identitásom Krisztusban gyökeredzik. S hogy hogyan tudhatom meg, kinek lát Isten? Hát, az Ő Szavából, a Bibliából. Bizonyos élmények, átélések is önismerethez vezetnek, ha egy nehéz helyzetet kell átvészeljek, meglátom, hogy mennyit bírok. Meglátom, hogy milyen gyenge vagyok, de ez az igazság kéz a kézben jár azzal a még nagyobb igazsággal, hogy milyen erős az én Istenem! Fontos azt is leszögezni a Biblia alapján, hogy nekem mint nőnek, mi a szerepem. S ezt a szerepet sem én döntöm el, s nem is világi mintát követek, hanem engedem Istennek, aki teremtett és legjobban ismer, hogy Ő határozza meg, s Belőle vezetem le. Egy másik gyönyörű igazság: „Önmagunkat csak Isten fényében láthatjuk meg!” Krisztus a kapocs, Ő Isten önkifejeződése. Ha Krisztus halálát nézzük, meglátjuk, milyen bűnösök vagyunk, ha a feltámadását nézzük, meglátjuk, hogy milyen csodálatos, új identitást kaptunk Benne.
Tehát, ki vagyok én? Isten képmására lettem teremtve! Hát nem csodálatos? Már jó ideje rábukkantam egy gyönyörű igeversre, amit szeretnék teljes szívemből, hitből kimondani: „Bizony, te alkottad veséimet, te formáltál engem anyám méhében. Magasztallak, hogy oly megrendítően csodálatos lettem. Csodálatosak a te cselekedeteid, és jól tudja ezt lelkem.” (139. zsoltár 13, 14. versei, ÚRK) Magasztaljuk-e Istent azért, hogy ilyen megrendítően csodálatosak lettünk? Isten képmását hordozzuk.
Az írásomnak nincs itt vége…hamarosan folytatom a 2. résszel.
Addig is Bella Girl öleléssel és imádságban gondolok Rád!
Benedek Rákhel – Mirjám