Az elmúlt napokban egy REFISZ (Református Fiatalok Szövetsége) alkalmon vettem részt, ahol az igehirdetés egy része nagyon megfogott. Sokat gondolkodtam azóta ezen a témán és szeretnélek most téged is egy közös elmélkedésre hívni. És mi a téma? A kenyérszaporítás.
Biztosan ismerős számodra a történet, ha mégsem akkor Máté evangéliumának 14. fejezetében találod. Számomra egy mondat volt, ami kiemelkedett a történetből: „Nincs nálunk más, csak öt kenyér és két hal — felelték.” (Mt. 14:17)
Sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy lekicsinyeljük a saját erőforrásainkat, készségeinket. Bár képesek lennénk elérni egy bizonyos célt, egy álmot, inkább bele sem fogunk, mert úgy érezzük, úgysem lennénk hozzá elegek. Más talán igen… de mi? Á, az elképzelhetetlen.
Ezeknek a gondolatoknak nagyon sok oka lehet és érdemes a gyökerüket felkutatni: honnan származnak, miért gondoljuk ezt? Most viszont ennek az Igének egy másik aspektusáról gondolkodom.
Mégpedig arról, hogy Isten milyen elképzelhetetlenül gazdagon meg tudja áldani azt a picit is, amit hajlandóak vagyunk Neki adni. Még ha úgyis érezzük, hogy ez említésre sem érdemes, ez a kicsi tehetség, kevéske tudás vagy apró cselekedet lehet, hogy másnak az egész napját, hetét vagy életét változtatja meg! Hány embert találunk a Bibliában, akinek a cselekedetei nyomán életek vettek új irányt… Akár ha Józsefre, Dánielre, Eszterre, Péterre vagy Pálra gondolok vagy az asszonyra, aki a kúttól visszatérve megosztotta a körülötte élőkkel a Megváltóról szóló hírt… Vagy ott vannak azok az emberek, akik a barátjuk megmentéséért még a tetőt is megbontották. A sor nagyon hosszú, a Biblia tele van ilyen személyekkel. És nem is kell feltétlenül hatalmas cselekedetnek lennie ahhoz, hogy Isten fel tudja használni mások életében. Hiszen Jézusnak is csak öt kenyeret és két halat adtak, hát mi az annyi embernek? És mégis. Ő megáldotta és megsokasította. Ahogy a mi hittel és szeretettel megtett lépéseinket is megteheti.
Igen – mondhatod erre – oké, ez a Bibliában van, én viszont a mai modernkorban élek, mit tehetnék én, mezei ember? Ez a lelkészek, papok és pásztorok dolga, nem? Hogy megtérítsenek embereket meg okosan beszéljenek az Igéről.
Nem egészen. Mint hívő, keresztény emberek, Isten megváltott gyermekeiként számunkra is lehetőség és Istentől kapott feladat, hogy behívjuk a körülöttünk lévőket Isten országába, a Vele és egymással való közösségbe. De nem feltétlenül arra gondolok ezzel, hogy innentől kezdve mindannyian utcai misszióra kell indulnunk. Sokszor egy egyszerű, figyelemmel és szeretettel teli gesztus többet ér ezer szónál. Az, hogy tényleg érdekel, hogy mi történik a másikkal, hogy bizalommal vagyok felé és ő megbízhat bennem. Az, hogy bátorítom és elfogadom őt minden hibájával együtt, mert tudom, hogy én is egy kegyelemre szoruló bűnös ember vagyok. Az, hogy leülök mellé a bánatában és akár csak csendben mellette vagyok, és vele együtt ujjongok az örömében. Nem lenézem őt, nem mérem másokhoz vagy önmagamhoz, nem kérem számon, nem akarom irányítani vagy kioktatni. Egyszerűen emberként vagyok mellette. Isten embereként. És engedem, hogy átfolyjon rajtam keresztül az Atya szeretete, kegyelme és irgalma.
Na de akkor mégis mire gondolok, amikor ezekről a magasztos cselekedetekről beszélek?
Az én életemben nagyon fontos szerepet játszottak olyan emberek, akikről tudtam, hogy elérhetőek és minden hittel kapcsolatos kérdésemre készségesen, legjobb tudásuk és hitük szerint válaszolnak. Vagy például az a fiatal férfi, akivel egy orvosi rendelőben beszélgetésbe elegyedtem és megosztotta velem, hogy az orvosok 2-3 évet jósolnak neki egy ritka allergia miatt. Mindezek ellenére hatalmas békesség és öröm áradt belőle. A beszélgetés után pedig csendben elővette a Bibliáját ott, a váróterem közepén és elkezdte olvasni az addigra már telejegyzetelt lapokat. Vagy az a tanár, aki bármilyen nehéz helyzeten ment is keresztül, mindig meg tudta őrizni az örömét és szeretetét, ami erős hitéből fakadt. Ezt hozta be az órákra és ezzel járt közöttünk.
Sokszor nem is gondolná az ember, hogy mi mindennel tud parazsat gyűjteni mások fejére. Ezt a képet a Római levél 12. fejezetében találhatjuk, ahol Pál arról ír, hogy hogyan kapcsolódhatunk a körülöttünk élőkhöz, még olyan emberekhez is, akik ellenségesek velünk. Kiemeli, hogy „Sőt, ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére.” Az ókorban gyufa, öngyújtó, radiátor, de hűtő-fűtő légkondi híján meg végképp létszükséglet volt a tűz. A tüzet rendszeresen újra kellett éleszteni, ügyelni kellett, hogy ki ne aludjon. Viszont ha mégis kialudt vagy elmentek otthonról és el kellett oltani, akkor a ház lakói a szomszédok segítségére szorultak. A körülöttük élők ilyen módon a további megélhetést, az ételek elkészítését, a meleget, a tisztaságot tették lehetővé, ha adtak egy kis parazsat a sajátjukból, amit a szomszéd a fején hordozható edényben haza vihetett. Ebben az értelmezésben ez az igeszakasz, ez a kép egyáltalán nem a másik megszégyenítéséről szól, vagy arról, hogy majd én megmutatom, hogy én még veled is hajlandó vagyok rendes lenni. Ha jól megnézzük, nem is rólam szól az egész gondolat, nem az én érzéseimről, hogy kedvelem-e a másikat vagy meg akarom-e győzni valamiről. Sokkal inkább arról, hogy képes vagyok-e a saját szeretetemből, az otthonomból, a jelenlétemből adni számára, amiből erőt tud meríteni, ami őt tovább tudja vinni az életben.
Milyen sok ilyen apróság van, amivel meg tudjuk a másikat ajándékozni; egy kis melegséggel, egy parázsnyi tűzzel. Ami megtartó erő lehet számára, az utolsó szikra egy fagyos, magányos, reménytelennek tűnő helyzetben.
Nos, remélem mostanra rád is átragadt a lelkesedésem, kedves Bellalány. Olyan fantasztikus volna, ha tudnánk életünk minden területén, akár a gyülekezeteinkben, akár az iskolában, egyetemen, baráti körünkben, munkahelyen, családban, de még az utcán is Isten eme szeretetével és figyelmével jelen lenni! Hogy megérezzék rajtunk az emberek az otthon melegét, és az életünket nézve ne egy távoli, szigorú, hideg Istent lássanak. Hanem sokkal inkább megtapasztalhassák azt a bizonyos parazsat…
Fannygirl