Július óta várjuk a mai napot: ma megházasodunk.
Több mint négy évvel ezelőtt egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy azokból a találkozókból lesz-e egyáltalán valami. A fiú visszahúzódó volt, én pedig egy esetlen fruska. Az első randink elején sajnos valaki belefulladt a tóba, a végén pedig bőrig áztunk egy hirtelen feltámadt viharban. Szép kilátások, mondhatom!
Amikor Fannygirlként becsöppentem a Bellába, még nem is sejtettem, milyen utak és kihívások állnak előttem. Az elmúlt években nagyon sok változás, fejlődés és gyógyulás történt velem és bennem; millió kisebb és nagyobb kalandot jártam be, amelyeknek az istenkapcsolatom formálódása is szerves része volt. Sok mindenről Ti is olvashattatok, drága olvasóink.
A mai nap is egy ilyen kaland, és nem szeretném, ha erről lemaradnátok. Tehát: ma megházasodom.
A kis tinilányból, aki nem merte volna elhinni, hogy valaha valakinek tetszeni fog, először bátor egyetemista, majd támogatómenyasszony lett, ma pedig feleségül megyek a földön számomra legkedvesebb emberhez.
Őszintén szólva nem a tökéletes pillanatot várom, amikor minden klappol az esküvőn, és még a madárkák is énekelnek, mint Hamupipőkének. Én leginkább annak a pillanatnak szurkolok, hogy eljöjjön, amikor egymás szemébe nézünk majd a vőlegényemmel, megnyugszunk egymás jelenlététől, és örömkönnyek gyűlnek a szemünkbe, mert eljutottunk idáig.
Kamaszként sosem álmodoztam fehér ruhákról vagy esküvői helyszínekről. Egyszerűen azért, mert nem hittem, hogy valaha eljutok idáig.
Üzenem Neked, drága olvasó, és a kamaszkori Fanninak is:
sokkal többet tartogat számunkra az élet és az élő Isten, mint amit mi el tudnánk képzelni. Igen, sokszor mélyebbet, kihívásokkal telibbet, de gazdagon, gyönyörű pillanatokkal megrakottat is. Csak győzzük kivárni. Nyugi, eljönnek azok a mérföldkövek, csak egyik lábat a másik után!
Hatalmas Bellagirl-öleléssel:
Kincs Fanni (egykori Fannygirl)
