Mindannyiunknak vannak időszakok az életében, amikor úgy érezzük, hogy teljesen egyedül maradtunk a helyzetünkkel, amire igazából a megoldást sem találjuk. Olyan szituációkkal kerülünk szembe, amelyek bizonytalansággal, félelemmel, kérdésekkel és kételyekkel töltenek el minket. Az állandó járványhelyzet eleve ilyen légkört teremt körülöttünk nap mint nap, és erre még jönnek a hétköznapok kihívásai.
S vannak napok, amikor úgy érezzük, hogy egyszerűen nem bírjuk tovább hordozni a terheinket. Elegünk van a mosolygásból, mikor belül legszívesebben egyfolytában sírnánk. Elegünk van abból, hogy tartani kell a frontot, mikor leginkább csak aludni szeretnénk egy hétig. Elegünk van önmagunkból és abból, hogy a saját érzelmeinktől nem tudunk elfutni.
Jöhet egy hirtelen halálhír és sok-sok mardosó kérdés, jöhet egy újonnan felbukkanó lelki seb, amiről azt hittük, hogy már feldolgoztuk és túljutottunk rajta. Jöhet egy bizonytalan életszakasz, melynek során széthull körülöttünk a jól megszokott rend, a napi rutin, ami eddig megtartott bennünket – és mi marad? A semmiben lebegés. Lehet egy állandó csalódottság és hiányérzet bennünk, vagy vágyódás egy új élet után. Vagy csak egyszerűen egy újabb egyetemi félév kezdete, ami temérdek ZH-t tartogat. Nagyon sok minden érhet bennünket nap mint nap. És akármennyire is szeretnénk erősek és ügyes keresztények lenni, van egy pont, amikor már minden összeborul a lelki gardróbszekrényben.
Nem tudunk mindent elhordozni egyedül.
De nem is kell.
Isten nem kéri, hogy mindig mosolygósan, erősen és bátran álljunk elé. Ő arra kíváncsi, hogy őszintén mi van a szívünkben – még akkor is, ha ott épp káosz, fájdalom vagy harag uralkodik. Ne féljünk elé vinni az érzelmeinket, Ő el tudja hordozni azokat. És nemcsak passzívan meghallgat, hanem a Szentlelke által közösséget vállal velünk a fájdalomban, a félelemben, a káoszban is.
Hiszen hogyan ne ülne le mellénk az az élő Isten, Aki keresztre ment értünk? Ő nem távolból szemléli a szenvedésünket. Sokkal inkább közel jön és körbevesz jelenlétével – ha engedjük. Ha meg merjük osztani vele gondolatainkat és kérdéseinket, ha beengedjük életünk legfájdalmasabb vagy legszégyenteljesebb pontjaira.
S miért merem ezt ennyire erőteljesen állítani, hogy Isten nem hagy bennünket magányosan? Nem, nem feltétlenül arra szeretnék hivatkozni, hogy „mert éreztem Isten jelenlétét” vagy „mert látom az életemben a munkáját”, bár mindkettő igaz lenne. De most azokra a szavakra szeretnék inkább rámutatni, arra a biztatásra, ami oly sokszor megjelenik a Biblia lapjain:
„mert én veled vagyok“
A Vagyok Istene mondja ezt, aki a jelenlétét adta nekünk a múltban, s ígéri azt a jelenben és a jövőben is. Az Immánuel, Jézus Krisztus, amely név jelentése: Velünk az Úr. És a bennünk lakozó Szentlélek, aki nem hagy bennünket egyedül életünk legmélyebb napjain sem.
Mert bár számos helyzetben nincs ember mellettünk olyan, aki megoldhatná életünk problémáit, feloldhatná fájdalmainkat, de az ilyen időszakokban is magunk mellett tudhatjuk az élő Istent. S lehet, hogy a szituáció nem oldódik meg csettintésre, de a jelenléte végig kitart mellettünk.
Fannygirl
