Azt elmúlt hetekben vagy inkább hónapokban egy végeláthatatlan hullámvasútnak éreztem a lelki életem. Egyik pillanatban önfeledten nevettem, majd a következőben összekuporodva sírtam az ágyamban. Egy ideje már kényelmetlenül éreztem magam a szobámban, mindig volt egy kisebbfajta rendetlenség. Időnként rendbe tettem, ha vendégeket vártam vagy ha épp volt rá időm, de valójában sose néztem be a szekrénybe, hogy ott milyen állapotok uralkodnak. Egészen mostanáig.
Ma ismét a hullámvasút alján éreztem magam. Egyedül, összetörten és fáradtan. Mivel nem is olyan rég kitört a nyári szünet, egyre több időm van itthon, de szinte mindig sorozatnézéssel vagy más hasonló tevékenységgel töltöm el a szabadidőmet. Azonban ma amikor nekiálltam mélyebben kitakarítani a szobámat, kiszedni minden ruhát a szekrényem aljából, hirtelen síráson kaptam magam. Egy pillanat után azt is megértettem, miért.
A szobám kinézetében mutatkozott meg a legjobban, mit élek épp meg a szívemben. Valójában hatalmas káosz van, de néha látszólag rendet rakok, és úgy csinálok, mintha minden szuper lenne. Ahogy pakoltam a ruháimat, egyre csak sírtam, ahogy felszakadtak bennem a régi sebek, amiket hónapok óta hordozok magammal, mert nem foglalkoztam velük, csak bedobtam a szekrénybe, hogy ne legyenek szem előtt.
Ahogy egy kupis szoba helyrerakása sok időt igényel, úgy a szívünk gyógyulása is. A különbség annyi, hogy a szobánkat nem tudja helyettünk Isten kitakarítani, a gyógyuláshoz viszont kérhetünk Tőle erőt és segítséget. Sőt, ez kéne legyen a legelső dolga mindannyiunknak, ha egy porszem is nyomot hagy a lelkünkben.
Tehát, hogy vagyok valójában?
Megtörve, de készen arra, hogy Isten segítségét kérjem, hogy újra teljes és egész legyek Őbenne.
Te készen állsz arra, hogy kinyisd a szekrényed és megnézd, mi rejtőzik ott?
Dominika
