Mert Ő ment meg téged, sőt, sokkal többet is tartogat neked!
„Ülök a szobámban, dicsőítő zenét hallgatok, átjár a Szent Szellem. Sírok, de nem a szomorúságtól, hanem attól a mérhetetlen örömtől, amit érzek Isten jelenlétében, és hálás vagyok mindazért, amit tett értem az én mennyei Édesapám. Amúgy is mindig érzelgős voltam, de amióta az Úrral járok, igen könnyen eltörik a boldogság-mécses.
Gondolataim a múltba kalandoznak, azokhoz a sötét pillanatokhoz, amikor rossz helyeken kerestem vigaszt és törődést. Felelevenednek a kegyetlen emlékek. A helytelen döntéseim egyre mélyebbre vittek, annyira, hogy ez az érzés már elviselhetetlenné vált.
Aztán jött Isten Szelleme. Sohasem voltam rá méltó, hogy megszólítson. Megtérésem kegyelemből történt, ahogy mindannyiunk életében megtapasztalható ez a mérhetetlen kegyelem. Szeretete és jósága kiszabadított a sötétségből, végre boldognak és elfogadottnak érezhettem magam! Ő megmentett, betakart, gyógyított, még soha nem éreztem ilyesfajta törődést! Istenem, örökké Veled akarok lenni! Ember úgy nem szerethet, ahogy te! Nagy hatalma senkinek sem oly fényes, mint neked! Csak mi ketten, örökké!”
Vagy mégsem csak mi ketten? Hát nem ez lenne az Úr terve? Valaki bizony belépett a képbe… az elején nem is akartam ezt az egészet… Annyira jó volt Istennel párban, biztonságban, békességben!
Minek ide egy harmadik személy? Hiszen annyi fájdalmat kaptam már az emberektől!
A környezetemben megannyi válás és mély csalódás példájával szembesültem… Egyáltalán mi értelme ennek kitenni magunkat? Az Úrral tökéletes a kapcsolatom! Lehetnék olyan, mint Pál apostol. A házasság csak kavarodáshoz vezet. Veszekedés, nézeteltérés, idő- és energiaelszívás, és ez mind minek? Hogy legyen egy férfi a háznál!? Na, még mit nem! A fenének kellene ebbe belebonyolódni! – gondoltam magamban. Meg kellett azonban tapasztalnom, hogy Istennek más terve van velem: Ő bizony társat szánt nekem, ahogy neked is!
Amikor Dávid az életembe csöppent, csodálatos évet töltöttem az Úrral szingliként: szolgálatok, munka, örömteli közösségi élet, sok szabadidő, rengeteg ima és olvasás. Nem gondoltam volna, hogy valakire szükségem lehet. Minek kellene összecsiszolódnia két teljesen idegen embernek? Egyáltalán hogyan is lehetséges ez? Dávid azonban mégsem tántorodott meg: igazi mesebeli lovagként volt mellettem, elviselve a hisztis korszakaimat. A közös imák, pillanatok, egymás ölelése pedig lassan kezdte feloldani a védekező mechanizmusban hadakozó szívemet, Isten jelenléte pedig nem múlt el. Sőt, együtt érezhettük, ahogy körülvesz minket.
„Mert ő ment meg téged (…)
tollaival betakar téged,
szárnyai alatt oltalmat találsz,
pajzs és páncél a hűsége.” (Zsoltárok 91:3-4)
Az Úr az, aki leoldja rólunk múltunk láncait. Ő az, aki új élettel ajándékoz meg és begyógyítja sebeinket. Ő azonban azt is szeretné, ha lenne mellettünk valaki, akivel az Ő útján járhatunk. Akivel szerethetjük és támogathatjuk egymást.
Aki erős férfiként betakar, védelmez minket, – ahogyan Isten is teszi, minden egyes nap! Lássuk be, lányok, hogy szükségünk van erre! Engedni, nyitottnak lenni nem mindig könnyű, de ha érzed Isten támogatását, akkor merj igent mondani és elfogadni ezt az életre szóló ajándékot!
Párban szép az élet és legbelül mindannyian vágyunk arra, hogy ezt megélhessük. Sebeink hátráltathatnak, de ha engedjük az Úrnak, akkor Ő betakarja azokat, hogy képesek legyünk elfogadni az önzetlen szeretetet: Tőle és a nagy Ő-től is!
Szeretettel:
Tímea
