Stabil, szerető környezetben nőttem fel. Két nővérem van, szüleim elkötelezettek. Ránézésre nagyon elégedett kislány voltam, azonban legbelül elhittem különböző hazugságokat magamról, amik aztán egy nagyon romboló hatású útra vittek.
Úgy emlékszem, már kiskorom óta foglalkoztatott a testem: hogy milyen formájú a lábam, hogy hogyan rezeg a fenekem járás közben. Igazából sohasem éreztem jól magam a bőrömben. Bárhová néztem – a magazinokban, a TV-ben, a barátaim körében – a világ azt közvetítette felém, hogy csak az a szép, aki vékony, minden más testalkat elfogadhatatlan.
Engem Isten erős, fiús fizikummal áldott meg (vagy vert meg, nem tudtam eldönteni, melyik az igaz). Jó volt, amikor táncolni kellett, vagy röplabdázni, vagy atletizálni, mindenhol, ahol az erő előnyt jelentett. Ám ezek az előnyök elolvadtak, amikor megláttam magam a próbafülke tükrében, vagy valaki csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy „Olyan a lábad, mint egy focistáé.” Ezek a megjegyzések, bármennyire is nem volt bennük bántó szándék, csak megerősítették bennem azt a hazug elképzelést, hogy egyáltalán nem jó az, amilyenné engem teremtett az Isten. Rondának találtam magam. Egy ronda teremtménynek.
ELKEZDŐDÖTT
A dolgok akkor fordultak a legrosszabbra, amikor 16 éves lettem. Nem tudom pontosan, hogyan kezdődött, talán pont az volt benne a veszélyes, hogy csak észrevétlenül beúszott az életembe az az érzés, hogy le kell fogynom, bármi áron!
Komoly öntudatosságom megfertőzött, majd önutálatba csapott át, mikor is a fejemben zajló párbeszéd rendkívül negatív és könyörtelen lett. Meggyőztem magam, hogy kövér és ronda vagyok. Bármit mondtam vagy tettem, ezen a hamis meggyőződésen keresztül történt. Ez az önutálat később önmagam gyűlöletébe csapott át, ami aztán túlevéssel folytatódott (titokban rengeteget ettem), aztán meghánytattam magam. Megtanultam, hogyan dugjam le az ujjamat a torkomon, hogy minden visszajöjjön. Még csak nem is tudtam, hogy amit csinálok, annak neve is van: bulimia.
Kis idő múlva elkezdtem alkudozni saját magammal. Tudtam, hogy az evés örömének ára van, hiszen utána meg kell majd hánytatnom magam, ha nem akarom, hogy a fölösleges kalóriák lerakódjanak. Meg voltam győződve arról, hogy így élvezhetem az ételeket, amiket szeretek, anélkül, hogy híznék tőlük. A hánytatás volt segítségemre abban, hogy megtartsam „elfogadható” súlyomat. Minden gondolatom az étkezés körül forgott – hol és mikor tudok enni, aztán hol tudom majd az egészet kihányni.
Az, hogy utáltam a saját testemet, más módokon is megnyilvánult. Egy számmal nagyobb ruhákat hordtam, hogy elrejtsem az „hurkáimat”. Egyszer majdnem hőgutát kaptam, mert nem voltam hajlandó levenni a pulóveremet a strandon. Túlzásba vittem az edzést is, hogy elnyomjam a bűntudatomat, ha valamit ettem.
A titkolózás is nagy segítségemre volt. Mint ahogy a megtévesztés és az őszintétlenség is. Tulajdonképpen az életemben a legfontosabb helyre az került, hogy titokban tartsam a szokásomat. Nem akartam, hogy bárki meggátoljon abban, hogy karcsú legyek. Meg kellett teremtenem egy „hamis én”-t, akire ha bárki ránéz, csodálja. De titokban magamban borzalmas dolgokat mondtam magamról, ami csak tovább erősítette a hazugságokat, és fogva tartott.
A gondolataimban jelen lévő vádló hangok olyan hangosak voltak,
hogy nem hallottam meg a szívemhez szóló igazságot.
“Gyönyörű vagy… én teremtettelek gyönyörűnek… és én nem hibázom”.
A hazugságok, őszintétlenségek és a megtévesztés, amik eddig segítettek, hogy fenntartsam ezt a színjátékot – nem voltak a barátaim! És társaim sem voltak többé ezen a romboló úton. Úgy éreztem, a saját kényszerképzeteim váltak ellenségeimmé. Legbelül, ott, ahol igazán számított, lassan a halál felé sodródtam. Az igazi énemet, akit mindenki szeretett, legyőzte egy önmaga felé kritikus, csak a súlyával foglalkozó másik, aki azt képzelte, hogy mindenki az alapján ítél meg, hogy milyen méretű ruhákat hordok. Azt reméltem, hogy az új énem megelégedést, boldogságot és elfogadást hoz, ám nem így történt. Utáltam magamat, és amivé váltam. Függő lettem. A karcsúságtól függtem.
És nem volt megállás!
Bár folyamatosan fogytam, a bennem élő szörnyeteg, akit én magam teremtettem, telhetetlen volt. Sosem volt elégedett. Hatalmas hazugságot teremtettem, ami most elpusztít engem!
Az igazság
Az igazság az, hogy fogalmam se volt, hogy igazából mennyit is érek. Fogalmam se volt, hogy nagyon is értékes és egyedi vagyok. Azt akartam, hogy a világ tartson értékesnek, de először magammal is el kellett hitetnem ezt.
A fordulópont egy év múlva következett be. Kezembe került egy könyv, ami arról szólt, hogy milyen csodálatosan és gyönyörűen formálódtam az édesanyám pocakjában. Kedvesen beszélt valakiről, aki szeret engem akkor is, ha én nem tudom vagy nem akarom Őt viszontszeretni. Ahogy olvastam a könyvet, kezdtem el megérteni, hogy az életem értékes, mert aki alkotott engem, úgy szeret engem, ahogy vagyok. Tökéletesen formált, alakított ki, hogy beteljesítsem azt a célt, amiről még csak nem is álmodtam soha. A könyv nem beszélt a méreteimről, de beszélt arról, hogy milyen végtelen képességek vannak a szívemben, és hogy azoknak kellene betölteni az első helyet az életemben.
A szemem kinyílt, és elkezdtem magamat egészen máshogy szemlélni – mindenféle előítélettől mentesen, szabadon. A változás belülről kifelé kellett, hogy megtörténjen.
A VÁLTOZÁS
Egy életen át tartó folyamat az, hogy megtanulok ráhagyatkozni erre a szeretetre. Bár abbahagytam a zugevést és az önhánytatást, az a rendszer, ami mindezt eredményezte bennem, még évekig fennállt. Meg kellett tanulnom, hogy csak pozitív dolgokat mondjak magamról, és hogy gyorsan megkérdőjelezzek és visszautasítsak minden mást. Megtanultam, hogy a leginkább mélyreható beszélgetések az életben azok, amiket magammal folytatok. Tehát gondoskodnunk kell arról, hogy a fejünkben pozitív és életigenlő gondolatok legyenek! Át kellett formálni a gondolataimat abban is, hogy másképp gondoljak az ételre, és ne ellenséget lássak benne. Isten megáldott engem négy gyönyörű gyermekkel és egy fantasztikus férjjel, aki folyamatosan erősít engem, és úgy bánik velem, mint egy királynővel. Azonkívül radarként ellenőrzi a gondolataimat, hogy pozitívak legyenek és az Igazságban gyökerezőek. Az a nyomás, hogy vékony legyek, nem múlt el – a média mindennap az arcunkba nyomja ezt. És még mindig utálok farmert vásárolni (bár szerintem azt a legtöbb lány utál), de most már el tudom fogadni, hogy hogyan nézek ki, és tudom, hogy van bennem egy belső szépség, amit nincs az a nagy fenék, ami elnyomhatna!
Írta: Petra
