„Kicsiny kis fényemmel világítani fogok…” Halkan dúdolgatom egyik kedvenc dalomat. Kedves, tiszta, gyermeki. Rengeteget énekeltem vasárnapi gyerekfoglalkozásokon, és énekeltem a saját gyerekeimmel is. Két héttel ezelőtt a vasárnapi istentiszteleten ezt a dalt kezdte el énekelni Gregor is, az osztrák lelkipásztorom. Majd hirtelen csend lett s olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyek hatására valami mélyen átíródott bennem.
Hallgatva a személyes és a bibliai történeteket rádöbbentem, hogy nem akarok többé pislákoló hittel élni.
Nem akarom félteni, takargatni, túlélésre berendezni azt, amit Isten bennem lángra lobbantott. És azt sem szeretném, hogy Abigél azt tanulja meg tőlem: Jézus világossága benne csak egy kicsi, törékeny láng.
Álljunk meg egy pár percre s tegyük fel magunknak a következő kérédseket:
- Mi van, ha néha nem alázatból húzódunk vissza, hanem félelemből?
- Mi van, ha nem szerénységből tompítjuk a fényünket, hanem mert félünk láthatóvá válni?
- Mi van, ha nem Isten kérte, hogy kisebbek legyünk, hanem mi tanultuk meg túl óvatosan hordozni azt, amit Ő valójában ragyogásra adott.
A felismerésem nem arról szól, hogy harsányabb akarok lenni. Nem arról, hogy nagyobbnak szeretnék látszani. Nem arról, hogy magamra akarom irányítani a figyelmet.
Éppen ellenkezőleg.
Arról szól, hogy nem akarom tovább kicsinyíteni azt, Aki bennem él.
Mert ha Krisztus bennem él, akkor a kérdés már nem az, hogy elég nagy-e az én kis fényem.
A kérdés az, hogy engedem-e Őt láthatóvá válni rajtam keresztül.
És ezt szeretném továbbadni Abinak, a kislányomnak, a környezetemben élőknek, s Neked is itt az online térben, aki olvasol.
Szeretném, ha tudnád: nem kell kicsinek maradnia ahhoz, hogy alázatos maradj. Nem kell elrejtened az ajándékaidat ahhoz, hogy kedves legyél. Nem kell tompítania a ragyogásodat ahhoz, hogy mások elfogadjanak.
A ragyogás nem büszkeség, ha nem magamat mutatom, hanem Jézust engedem láthatóvá válni.
Ezért is érintett meg ennyire ez a vasárnapi üzenet, ami egy mennyei Tükör lett számomra.
A következő kérdéseket tettem fel magamnak:
- Hol fogom vissza magam, pedig Isten már rég arra hív, hogy felkeljek és ragyogjak?
- Hol nevezem alázatnak azt, ami valójában félelem?
- Hol nevezem óvatosságnak azt, ami valójában visszahúzódás?
- Hol tartom vissza azt, amit Isten már régen meg szeretne mutatni rajtam keresztül?
A régi gyerekdalt ma már nem teljesen szó szerint énekelem úgy, ahogy azt korábban tettem. Továbbra is kedves a számomra, de mostantól szeretném egy magasabb, mennyei távlatba emelni, s másképp értelmezni.
És amikor Abigél újra meghallja, hogy „kicsiny kis fényemmel világítani fogok”, azt kívánom, hogy a szívében valami továbbíródjon:
Nem csak kis fény vagyok.
Isten tüze ég bennem.
És ez a tűz nem arra adatott, hogy elrejtsem.
Hanem hogy rajtam keresztül mások is meglássák: Jézus él.
Mert Isten országa nem pislákolásra hív.
Hanem világosságra.
Bátorságra.
Jelenlétre.
Szent tűzre.
És talán a legbátrabb dolog, amit ma tehetünk, nem az, hogy nagy dolgokat próbálunk véghez vinni Istenért.
Hanem az, hogy végre nem tartjuk vissza azt, amit Ő már rég meggyújtott bennünk.
És most Téged kérdezlek kedves Bella Girl Olvasónk:
Hol tompítod el magadban azt a fényt, amit Isten valójában ragyogásra adott?
