Sokszor beleeshetünk abba az elvárásba, elképzelésbe, hogy ha egyszer megtértünk, egyszer megismertünk és elfogadtunk egy gondolatmenetet, egy csokornyi értéket, egy véleményrendszert, akkor az az egész életünkre megmarad. Akkor az a jó, ha egész életünkben ugyanaz a véleményünk egyes hitéleti kérdésekről. Mert nekünk egyszer ezt mondták jónak.
Talán félünk a kérdőjelektől. A mélységektől, melyek az egész hitéletünket megrengeti. Az is lehet, hogy félünk Istenhez odamenni csupaszon, kételyekkel, bizonytalansággal, csalódottsággal, vagy még akár haraggal is.
Szégyenlünk nem “kész” lenni.
Lehet, hogy még bántjuk is magunkat, ha az istenkapcsolatunk megremeg.
Pedig Isten nem teszi ezt velünk. Isten a gyengeségünkben is gyengédséggel közelít felénk. Nem gúnnyal.
Isten közel van a megtört szívűekhez, azokhoz, akik mernek anyaszültmeztelen-őszintén Hozzá menni, azokhoz, akik hüppögve sírnak a Jelenlétében. Sőt, még azokhoz is, akik haragtól megfeszült ököllel és toporogva kiabálják: De én ezt nem értem! Miért, Istenem?!
Isten elbírja a kérdéseinket. Isten elbírja az érzelmeinket. Az Atya elbír Téged.
Tudd, hogy Isten túláradó szeretettel van Feléd most is, a káoszban. Nem vet meg es nem fordul el Tőled. Sőt, mindaddig ott fog üldögélni Melletted, míg újra fel nem tudod építgetni az istenkapcsolatod, az énképed, az életed.
Ne menj távol. Hidd el, a romokba újra élet száll. Lehet, hogy most fáj, lehet, hogy ijesztő az új. De ez teljesen rendben van.
Drága Olvasó,
Most sem vagy egyedül!