Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra írni fogok. Csak most úgy érzem, kell. Tudom, hogy más dolgom lenne. De ezt most le kell írnom.
„Aki értem megnyíltál, rejts el, ó, örök kőszál!”
MRÉ 458
Ez a dal kísért el idáig kb. egészen december óta, és most is velem van, bennem van. Hálás vagyok, hogy bár nem érzem magam értékesnek, igenis Isten gyermeke vagyok és igen, megtértem. Talán ez az, amire vártam évek óta. De hónapok óta biztos. Lehet most képmutatónak tűnök, ugyanis nem mindig tűnt úgy, hogy ezt akarom. Sőt. De most tudom, hogy kié vagyok, még ha kétségekkel is van tele a szívem. Tudom, hogy Istené vagyok, és ezt köszönöm. Nemcsak Istennek, hanem azoknak is, akik őszinték voltak velem, és:
„Az a víz, s a drága vér, melyet ontál a bűnér’,
Gyógyír legyen lelkemnek,
Bűntől s vádtól mentsen meg!”MRÉ 458
Nemcsak megköszönni akarok most valamit, hanem adni is: reményt, ha lehet, és sok örömet azoknak, akiknek szükségük van rá. De elsősorban annyit szeretnék csak, hogy fel tudjak állni, hogy segíteni tudjak magamon. Mert úgy hiszem, hogy ez most sürgetőbb nekem, mint valaha. Csak azt akarom, hogy az a bizonyosság megerősödjön bennem, hogy tényleg megtértem. Még ha ez nehézségeket és kínos helyzeteket is jelent ez sokszor.
„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.”
Efézus 2:8
Másodszor kapom ezt az igét már. Vezet Isten. Csak ennyit akartam mondani. Van az a sor a fentebb idézett énekben, hogy „Törvényednek eleget bűnös ember nem tehet”. Nekem ezzel Isten azt üzente, hogy nem kell vinnem semmit neki, amivel kiérdemlem a kegyelmét. Mindez megnyugvást jelent számomra. Még akkor is, ha nincs is meg a teljes békességem. Fel akarok állni, viszont van, hogy nem megy. Épp a minap mondta nekem valaki, hogy sokszor csak ülünk és hagyjuk, hogy fáradtak legyünk. De hív a holnap Istenben bízva. Ebben van az én reménységem. Bár sokszor nem érzem elégnek magamat, a legtöbbször túlgondolom a dolgokat. A szívem pedig sokszor szinte csak a bántást hallja meg és sose a bíztatást… De szeretném, hogy ez másként legyen. A falat, ami fájdalommal van tele belülről, óvatosan, lassan és halkan le kell bontanom téglánként. Csak türelmem kell.
Nem tudom, hogy most hol lennék, ha nem lett volna valaki, aki őszintén megmondja a maga idején, hogy nem jó az, amiben vagyok. Akkor sírtam keservesen, ma meg örülök, mert megtérhettem. Kétségbeestem, aztán eljött az, amit egy osztálytársamtól hallottam egyszer: Megvan minden napnak a maga baja, de a megoldása is. Még most is olykor kétségbeesem, de tudom, hogy a megoldás úton van.
„Kétségbeesem sokszor én is a világon és magamon,
Gondolva, ki ilyet alkotott,
Őrülten alkotott s vakon. […]
És végül jön a lényeg: A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt.
És néha legszebb perceinkben,
A színéből is valamit…
-Reményik Sándor: A szőnyeg visszája-
– részlet –
Világéletemben azt hallottam, hogy felül kell kerekedni a korlátokon. Csak azt nem hallottam még soha, hogy előbb magunkat kell elfogadni ehhez. Most magamat keresem, ez a legmegfelelőbb kifejezés erre. A felderítőutamon sok segítőtársra találtam, és mégis rá kellett jönnöm, hogy magam vagyok. Mert csak én tudom engedni, hogy Isten teljesen felszabadulttá tegyen. Ő megtette a részét. Most az én dolgom az, hogy engedjem beljebb őt magamban. A gyógyulás szót utálom. Olyan giccses, felszínes. Bensőséges kapcsolatban szeretnék lenni magammal. Ez talán jobb kifejezés. És ez nem megy egyedül. Viszont vannak lépések, amiket csak én tehetek meg. Ha kivárom, akkor Isten megadja, hogy megérjen bennem a késztetés és az erő, hogy lépni tudjak magam felé, és felálljak. Nem temetkezhetsz te sem a fájdalmaidba, kedves olvasó. Lépj te is!
Stefi
