Ma, miközben a lelkipásztorom igehirdetését hallgattam a 73. zsoltárról, egymás után érkeztek bennem azok a felismerések, amelyekről egy ponton már azt éreztem: itt most nem egyszerűen egy vasárnapi tanítást hallgatok. Valami sokkal mélyebb történik bennem. Mintha Isten egyetlen képbe rendezte volna mindazt, amit az elmúlt években a hitről, az Ő jelenlétéről, a vezetéséről, a gondolataink megújulásáról és a szívünk átformálásáról tanított nekem.
Ahogy Ászáf történetét hallgattam, egyre világosabbá vált előttem, milyen óriási jelentősége van annak, mire nézünk, minek adjuk a figyelmünket, és milyen szemüvegen keresztül értelmezzük életünk történéseit.
Ászáf ugyanazokat a körülményeket látta Isten jelenléte előtt és után is. Mégis minden megváltozott.
Nem azért, mert egyik pillanatról a másikra elhatározta, hogy mostantól pozitívan fog gondolkodni.
Nem azért, mert a problémái hirtelen eltűntek, hanem azért, mert belépett Isten jelenlétébe. És ott az ő gondolatai találkoztak Isten gondolataival. Az ő perspektívája találkozott Isten perspektívájával.
Ez a felismerés ma bennem is valami mélyet mozdított meg.
Rádöbbentett arra, hogy a hit számomra egyre kevésbé arról szól, hogy minden helyzetet gyorsan megmagyarázzak, vagy erőből megpróbáljam „helyesen” látni. Sokkal inkább arról, hogy újra és újra odavigyem Isten elé mindazt, amit látok, gondolok, érzek és érteni próbálok, és engedjem, hogy az Ő jelenlétében átformálódjon bennem a kép.
Talán ez egész hitéletem egyik esszenciája:
Nem egyszerűen másképp akarok gondolkodni.
Isten szemével szeretnék megtanulni látni.
Önmagamat.
Másokat.
A múltamat.
A sebeimet.
A veszteségeimet.
A vágyaimat.
Azokat a történeteket is, amelyeket talán már évek óta ugyanúgy mesélek magamnak.
És miközben ma mindez egyre mélyebbre ért bennem, azt éreztem: ezt nem szeretném megtartani magamnak.
Azért osztom meg most veled is, kedves Olvasó, a Bella Girl hasábjain, mert remélem, hogy miközben végigjárjuk együtt Ászáf útját a 73. zsoltárban, talán benned is megszületik egy-egy kérdés, felismerés vagy csendes találkozás Istennel.
Talán lesz olyan gondolat, amelyet eddig megkérdőjelezhetetlen igazságnak hittél, és egyszer csak más fényben kezdesz látni.
Talán rájössz, hogy valami, amire régóta nézel, észrevétlenül formálta a szívedet.
Vagy éppen arra, hogy Isten ma arra hív:
Ne csak a helyzetedet nézd.
Nézd azt is, hogyan látja Ő.
Amire nézel, arra kezdesz vágyni
Ászáf egészen őszintén kezdi a 73. zsoltárt.
Nem próbálja megszépíteni azt, ami benne zajlik.
„Mert irigykedtem a kérkedőkre, látva a bűnösök jólétét.”
Zsolt 73,3
Nézi azokat, akik látszólag Isten nélkül élnek, mégis jól megy nekik.
Sikeresek.
Erősek.
Gondtalannak tűnnek.
Gyarapodnak.
És Ászáf egyre tovább nézi őket.
Ez pedig lassan történetet kezd írni benne.
Először csak összehasonlít.
Aztán irigykedik.
Végül már saját Istennel való kapcsolatának értelmét is megkérdőjelezi.
„Bizony, hiába tartottam tisztán a szívemet…”
Zsolt 73,13
Ez a mondat megrázóan őszinte.
Ászáf eljut oda, hogy már nem csupán mások életét kívánja.
Elkezd kételkedni abban, hogy érdemes-e egyáltalán Isten szerint élni.
Ismerős?
Talán mi nem pontosan ugyanezekkel a szavakkal mondjuk ki, de a gondolataink lehetnek nagyon hasonlóak.
- Miért próbálok hűséges maradni, amikor mások sokkal könnyebben jutnak előre?
- Miért várok Isten időzítésére, amikor mások egyszerűen megszerzik, amit akarnak?
- Miért nekem ennyire nehéz, ha közben mások életéből csak sikert és gondtalanságot látok?
És egyszer csak megszületik bennünk a veszélyes kérdés:
Talán én csinálok valamit rosszul?
Az összehasonlítás egyik legnagyobb veszélye, hogy nemcsak a másikról kezdünk torz képet alkotni. Saját magunkról és Istenről is.
Amire nézel, az formálja azt, amit igaznak hiszel.
A mindennapjainkban sokkal több minden küzd a figyelmünkért, mint Ászáf idejében.
- Közösségi média.
- Mások sikerei.
- Mások kapcsolatai.
- Mások teste.
- Mások otthona.
- Mások szolgálata.
- Mások lehetőségei.
- Mások boldognak tűnő pillanatai.
És közben könnyen elfelejtjük, hogy legtöbbször valaki más életének szerkesztett felszínét hasonlítjuk össze a saját életünk teljes valóságával.
Látjuk a mosolyt.
Nem látjuk az éjszakát, amikor sírt.
Látjuk a sikert.
Nem látjuk az odavezető kudarcokat.
Látjuk a kapcsolatot.
Nem látjuk a küzdelmeiket.
Látjuk az eredményt.
Nem látjuk az árat.
És ami talán még fontosabb:
Nem látjuk azt, amit Isten lát.
Ezért olyan erős számomra ez a kérdés:
Mire nézek mostanában a legtöbbet?
Mert amire nézek, az lassan formálni kezdi a gondolataimat.
A gondolataim pedig formálják a vágyaimat.
A vágyaim pedig formálják a döntéseimet.
És a döntéseim végül formálják az életemet.
Van, amit nem tudsz kigondolni
Ászáf megpróbálja értelemmel megfejteni mindazt, amit lát.
„Elgondolkodtam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt nekem…”
Zsolt 73,16
Ez számomra a zsoltár egyik kulcsmondata.
Próbálta összerakni.
Próbálta megfejteni.
Próbálta logikusan elrendezni.
De nem ment.
És mennyire ismerős ez.
Hányszor ülünk egy élethelyzet fölött, és újra meg újra végiggondoljuk?
- Miért történt?
- Miért engedte meg Isten?
- Miért nem válaszolt?
- Miért zárult be az az ajtó?
- Miért ment el az az ember?
- Miért kaptam ezt a terhet?
- Miért nem úgy alakult, ahogy imádkoztam?
És néha egyszerűen nincs olyan gondolatmenet, amely megnyugtatná a szívünket.
Ászáfnál sem egy újabb érv hozta el a fordulatot.
Hanem a következő vers:
„…míg be nem mentem Isten szentélyébe.”
Zsolt 73,17
Míg be nem mentem.
Ez változtatott meg mindent.
Nem az történt, hogy Ászáf hirtelen talált egy olyan gondolatot, amely minden kérdésére választ adott.
Belépett Isten jelenlétébe.
És ugyanazt a valóságot már más perspektívából kezdte látni.
Ez ma szinte belém hasított:
Van, amit nem tudok kigondolni.
Van, amit Isten jelenlétében kell meglátnom.
Nem pozitív gondolkodás, hanem megújult gondolkodás
A Róma 12,2 ezt mondja:
„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Sokáig úgy is érthetjük ezt, mintha nekünk kellene erőből lecserélnünk minden „rossz” gondolatot egy „jóra”.
Mintha csak el kellene határoznunk:
Mostantól nem félek.
Mostantól pozitívan gondolkodom.
Mostantól nem hasonlítom magam másokhoz.
Mostantól másképp látom ezt.
De a lelki átformálódás ennél sokkal mélyebb.
Nem egyszerűen gondolatokat cserélünk.
Isten jelenlétében tanulunk látni.
És egyszer csak felmerül egy egészen más kérdés:
- Uram, Te hogyan látod ezt?
- Hogyan látod azt az embert?
- Hogyan látod azt, ami velem történt?
- Hogyan látod a múltamat?
- Hogyan látsz engem?
- Mi az igazság abból a történetből, amit évek óta mesélek magamnak?
A pszichológiában ismerjük az átkeretezés fogalmát. Egy történetre, élethelyzetre vagy önmagunkról alkotott következtetésre más nézőpontból tekintünk.
Ez önmagában is lehet gyógyító.
De hívő emberként számomra ma még egy lépéssel tovább ment ez a gondolat.
A legmélyebb átkeretezés talán akkor történik, amikor az én történetértelmezésem Isten történetértelmezésével találkozik.
Nem azért változtatom meg a történetet, hogy kevésbé fájjon.
Hanem megkérdezem:
Mi igaz ebből Isten szemében?
Lehetséges, hogy az esemény valóban megtörtént, de a következtetés, amelyet magamról levontam belőle, nem igaz?
Elutasítottak.
Ez valóban megtörtént.
De az igaz-e, hogy ezért nem vagyok szerethető?
Elbuktam.
Ez valóban megtörtént.
De az igaz-e, hogy ezért az egész életem kudarc?
Valaki elhagyott.
Ez valóban megtörtént.
De az igaz-e, hogy ezért mindig egyedül maradok?
Valamit elveszítettem.
Ez valóban megtörtént.
De az igaz-e, hogy Isten már nem tud új történetet írni?
Nem minden gondolat igaz csak azért, mert erősen érzem
Pál ezt írja:
„…foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.”
2Kor 10,5
Ez a mondat ma új jelentést kapott bennem.
Nem minden gondolatom igaz.
Nem minden félelmem prófécia.
Nem minden következtetésem Isten hangja.
Nem minden történet, amit magamról mesélek, egyezik azzal, amit Isten mond rólam.
Talán ezért olyan fontos időnként megállni és megvizsgálni:
- Honnan jött ez a gondolat?
- Mi táplálja?
- Mire épül?
- Isten igazságával összhangban van?
- Vagy annyiszor ismételtem már magamnak, hogy közben ténynek kezdtem tekinteni?
Isten jelenlétében az én gondolatom találkozik Isten gondolatával,
Ez volt ma számomra az egyik legmélyebb felismerés.
Isten jelenlétében az én gondolatom találkozik Isten gondolatával.
És reménység szerint ott az én gondolkodásom kezd igazodni az Övéhez.
Nem eltűnnek a kérdéseim.
Nem tagadom le a fájdalmat.
Nem mondom azt arra, ami rossz volt, hogy valójában jó.
Nem nevezem a veszteséget nyereségnek csak azért, hogy könnyebb legyen elviselni.
Hanem engedem, hogy Isten jelenléte nagyobb legyen annál a történetnél, amelyet éppen látok.
Ászáf ugyanazokat az embereket látta.
Ugyanazok maradtak a körülményei.
De ő már nem ugyanúgy látta őket.
Mert közben találkozott Istennel.
És valami egészen különleges történik a zsoltár végére.
A férfi, aki a zsoltár elején még azt nézte, hogy másoknak mi mindenük van, egyszer csak ezt mondja:
„Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban, csak benned.”
Zsolt 73,25
Micsoda átalakulás.
A zsoltár elején:
Azt akarom, ami nekik van.
A zsoltár végén:
Téged akarlak.
Ez talán az egyik legmélyebb változás, amely történhet velünk.
Amikor már nemcsak a gondolataink változnak meg.
A vágyaink is.
Amikor Isten vágyakozása lassan a mi vágyakozásunkká válik.
Nem én tartottam meg magamat
Van még egy mondat, amely ma különösen megérintett:
„De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet.”
Zsolt 73,23
Ászáf majdnem megcsúszott.
Összezavarodott.
Irigykedett.
Kérdései voltak.
Olyan gondolatai támadtak, amelyek messz vitték attól, amit korábban hitt.
És mégis: Isten fogta a kezét.
Ez számomra felszabadító.
Nem azért maradok meg Isten mellett, mert mindig tökéletesen gondolkodom.
Nem azért, mert soha nem kételkedem.
Nem azért, mert mindig helyesen értelmezem a történéseket.
Hanem mert még akkor is, amikor én nem látok tisztán, Ő fogja a kezemet.
Talán te is éppen egy olyan időszakban vagy, amikor nem értesz valamit.
Talán túl sokáig néztél valakire vagy valamire.
Talán egy gondolat annyira mélyen beépült beléd, hogy már az identitásod részének érzed.
Talán fáradt vagy attól, hogy mindent megpróbálsz megfejteni.
Akkor szeretnélek meghívni valamire.
Ne próbálj ma mindenre választ találni.
Menj be a „szentélybe”.
Menj Isten jelenlétébe úgy, ahogy vagy.
A kérdéseiddel.
Az irigységeddel.
A csalódottságoddal.
A dühöddel.
A félelmeiddel.
A vágyaiddal.
A történettel, amelyet újra és újra elmesélsz magadnak.
És kérdezd meg:
- Uram, Te hogyan látod ezt?
- Mire nézek mostanában a legtöbbet?
- Mi kapja a figyelmem legnagyobb részét?
- Mit kezdett ez el formálni bennem?
- Kinek az életéhez hasonlítom a sajátomat?
- Mire vágyom azért, mert újra és újra másoknál látom?
- Van olyan terület, ahol azt gondolom: „Hiába voltam hűséges”?
- Milyen történetet mesélek újra és újra magamnak a múltamról?
- Mi az a következtetés, amit egy fájdalmas eseményből saját magamról levontam?
- Biztosan igaz ez Isten szemében is?
- Melyik gondolatomat kellene ma Krisztus elé vinnem és megvizsgálnom?
- Mit látna Isten másképp abban a helyzetben, amelyet én most reménytelennek látok?
- Ha Isten szemével nézhetnék ma önmagamra, mit látnék másként?
És végül:
Mi lenne, ha ma nem azt kérdezném Istentől, hogy mikor változtatja meg a körülményeimet, hanem ezt:
Uram, mit szeretnél megváltoztatni abban, ahogyan látom őket?
Ászáf végül ide érkezik:
„Nekem pedig olyan jó Isten közelsége.”
Zsolt 73,28
Talán végül ez az egész zsoltár legnagyobb titka.
Nem minden kérdésünkre kapunk azonnal választ.
Nem minden körülmény változik meg akkor, amikor szeretnénk.
De Isten jelenlétében megváltozhat az, ahogyan látunk.
És amikor megváltozik a látásunk, lassan a szívünk is változni kezd.
Mert amire nézel, az formálja a szívedet.
Ezért én ma ezt az imádságot viszem tovább magammal:
” Uram, nem egyszerűen pozitívabban akarok gondolkodni. Nem szeretném erőből átírni a saját történetemet. Azt szeretném, hogy a Te jelenlétedben az én gondolataim találkozzanak a Te gondolataiddal. Taníts meg a Te szemeddel látni. Mutasd meg, mi igaz. Mutasd meg, mit láttam eddig torzan. Formáld át a gondolkodásomat, a vágyaimat és a szívemet. Mert nem csupán más életet szeretnék. Téged szeretnélek egyre jobban ismerni.És végül én is szeretnék odaérkezni, ahová Ászáf: „Nekem pedig olyan jó Isten közelsége.” Ámen.
