Van, amikor sokáig imádkozom valamiért, és közben már azt is pontosan tudom, milyen választ szeretnék Istentől. Várom, hogy kinyisson egy ajtót, megváltoztasson egy helyzetet, gyógyulást adjon, vagy végre világosan megmutassa, merre tovább. És amikor ez nem történik meg úgy és akkor, ahogyan reméltem, könnyen elbizonytalanodom.
Ismerős ez neked is? Van most olyan imád, amelyre annyira vársz, hogy már szinte az egész figyelmedet leköti?
Ilyenkor újra meg kell tanulnom, hogy Isten csendje nem feltétlenül Isten távolléte. Pál is kérte, hogy múljon el az, ami gyötörte, mégis ezt a választ kapta:
„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”
(2Korinthus 12,9)
Ez nem azt jelenti, hogy a fájdalom nem számít, vagy hogy ne kérhetnénk változást. Inkább azt tanulom belőle, hogy Jézus akkor is jelen van, amikor még nincs megoldás a kezemben.
És itt jön számomra a nehezebb kérdés: vajon annyira várom-e a választ, hogy közben megfeledkezem arról, akihez imádkozom?
Te mit kérsz most Istentől? És mi lenne, ha ma nemcsak azt kérdeznéd:
„Uram, mikor változtatod meg ezt?”, hanem azt is:
„Mit szeretnél megmutatni nekem önmagadból ebben az időszakban?”
Én most ezt tanulom: nem szeretném a válaszra felfüggeszteni az életemet. Szeretnék Jézussal élni itt is, a várakozásban is.
Lehet, hogy ma még nincs válaszod. Lehet, hogy még mindig ugyanaz a kérdés van előtted. De Jézus ma is ugyanaz.
És talán egyszer visszanézve nemcsak azt látod majd, hogyan változott meg a helyzeted, hanem azt is, hogyan formált téged Isten közben.
Ne add fel a várakozásban. Maradj közel Jézushoz. Néha a válasz előtt éppen a kapcsolat mélyül el.
