Bár már néhány nappal Húsvét után vagyunk, a szívem mégis újra és újra visszacsatol ehhez az ünnephez. Mintha nem tudna továbblépni anélkül, hogy még egyszer oda ne vigye a gyászomat, a veszteségemet, a hiányomat a kereszthez és az üres sírhoz. Mert vannak fájdalmak, amelyeket csak a feltámadás fényében lehet hordozni. Vannak emlékek, amelyek Húsvét után sem halkulnak el, hanem éppen akkor kezdenek igazán beszélni.
Miközben ezeket a sorokat írom, szeretnék külön szólni azokhoz is, akik hozzám hasonlóan gyászban járnak. Azokhoz, akiknek egy dátum nem csupán egy nap a naptárban, hanem egy mély, belső seb újranyílása. Azokhoz, akik tudják, milyen az, amikor egy illat, egy kórházi folyosó, egy fehér lepedő, egy csendes óra vagy egy váratlanul felbukkanó emlék egyszerre visszahoz mindent. Valóságos, de mégsem. S ezekben a fájdalmas pillanatokban azt kivánjuk mindannyian, hogy bárcsak ez nem lenne igaz, bárcsak álmodnánk ezt az egészet.
Különösen is szól a szívem most azokhoz a Bella Girl írótársaimhoz, akik a közelmúltban szintén közeli családtag elvesztését élték át. Szeretném, ha tudnátok, hogy nem vagytok egyedül. A gyászotok nem láthatatlan Isten előtt. És talán ezek a sorok most nektek is egyen egyenként egy személyes vigasztaló ölelést jelentenek a Mennyei Atyától.
Nekem is ilyen ez a nap.
Két évvel ezen a napon reggel hét órakor érkezett a telefonhívás a budapesti Szent László Hospice Házból, hogy édesanyám már nem lélegzik többé. Véget ért a hosszú évek óta tartó földi szenvedése, amelyet emberileg szinte felfoghatatlan méltósággal viselt.
Csendben.
Türelemmel.
Olyan belső tartással, amely sokszor többet mondott minden szónál.
Még az utolsó, embertelen fájdalmak közepette is.
Az előző délután még próbált beszélni hozzánk, de már nem jött ki hang a száján. A lelke még mondani akart valamit, de a testi ereje ehhez már elfogyott.
Amikor aznap elköszöntem tőle, és hazaértem, valami mély belső indítás jött: vissza kell mennem hozzá.
Nem tudtam megmagyarázni. Csak azt éreztem, hogy mennem kell. Ott kell még lennem vele.
És a nagyobbik fiammal visszamentünk.
Ma is úgy érzem, hogy azok a percek többek voltak annál, mint amit emberileg fel lehet fogni. Ezek azok a szent pillanatok az életünkben, amelyeknek a jelentését csak Isten ismeri. Mi csak engedelmesen beleállunk, és csak sejtjük, hogy a láthatón túl valami örökkévaló történik.
Ott voltam mellette, szótlanul, küzdve a lelki fájdalmammal, hogy ahogy láttam a szenvedését, a harcát a halállal. Láttam, mennyire erőtlen, törékeny, csont és bőr, s a már 24 órán át folyamatosan adagolt extra fájdalomcsillapitók miatt nem tudni mikor észleli a körülötte lévő valóságot . Ezekben a percekben elfogytak a szavak, majd egyszer csak ennyit tudtam mondani:
„Anyu, ne félj. Isten veled van.”
Ő rám nézett, és összekulcsolta a kezeit.
Ez a mozdulat többet mondott minden kimondott mondatnál.
Abban a pillanatban mélyen belém íródott valami: hogy ő már nem csupán ezt a földi szobát látja. Nem csak a fájdalmat. Nem csak az elmúlás küszöbén van. hanem valamit abból is, ami mindezen túl van.
Van egy utolsó közös fotónk. Összeérintettem az arcunkat. Az enyém még innen nézett: a földről, könnyekkel, félelemmel, s ragaszkodással.
Az övé pedig már mintha máshonnan látott volna.
És ma a Húsvét fényében már másképp látom ezt az egész jelenetet.
Azon a képen édesanyám már a mennyei szemeivel látott.
Én még csak a veszteséget láttam.
Ő már a hazahívást.
Én még csak a búcsút éreztem.
Ő már az érkezést.
Különös megélni, ahogy a mai napon a szívem üsszekapcsolja a gyászt a húsvéttal. A napokban, amikor Jézus szenvedésére, halálára és feltámadására gondoltam, hirtelen minden személyes veszteségem is más fénybe kerül.
A kereszt nem távoli történet volt, hanem a fájdalom helye, amelyet Isten maga is ismert. Az üres sír pedig nem csupán hitvallás, hanem kapaszkodó.
Édesanyám hospice-szobájában azon a napon délelőtt az ágyon egy fehér lepedővel letakarva édesanyám élettelen teste, két orchidea és egy gyertya csendes lángja várakozott rám.
Azóta is,elég egyetlen kórházi ágy, egy fehér lepedő látványa, egy lila orchidea és azonnal feltörnek bennem annak a napnak az emlékei, s a szívem ilyenkor mindig összeszorul.
Lehet, hogy te is ismered ezt az érzést. Lehet, hogy neked egy kórterem látványa, egy üres szék, egy dallam, egy ünnep vagy egy családi asztal idézi fel azt, akit elveszítettél. Lehet, hogy kívülről már eltelt hosszú idő, belül mégis ugyanolyan közel van minden.
És ha így van, szeretném halkan kimondani: nem baj, hogy még fáj. Nem baj, hogy még visszatér. Nem baj, hogy húsvét után is sírni tud a szív.
Jézus feltámadása nem érvényteleníti a könnyeinket, hanem reménnyel veszi körül őket.
De Isten szeretete nem hagyott ott ennél a képnél. Nem kitörölte belőlem ezt az emléket, hanem gyengéden mellé helyezett egy másikat. Nem a halál hideg fehérségét, hanem a menny új, ragyogó fehér ruháját.
És azóta lassan megtanít arra, hogy ne csak a lepedőt lássam, hanem hitben azt is: a fehér lepedő nem a végső takarás volt rajta. Csak az utolsó földi, mert a mennyben az Atya nem a halál némaságában hagyta őt, hanem felöltöztette az örökkévalóság tiszta ruhájába. Abba a fehér ruhába, amelyben nincs több fájdalom, nincs több kiszolgáltatottság, nincs több könny.
A mennyei feljegyzéseimben sokszor hivatkozom Spurgeonre, aki számomra nem egy régen élt igehirdető. ,mert 2008. október 31. óta újra és újra olvasom az Isteni ígéreteinek tárházát, évről évre, és mélyen érzem: nem véletlenül kaptam őt az életembe.
Amikor a dunaharaszti református gyülekezetben megkaptam ajándékba ezt a könyvet, nem sejtettem, hogy Spurgeon gondolatain, az ő igei látásán keresztül Isten különös, személyes módon vezetni fog engem.
A könyvespolcomon számtalan áhítatos kötet sorakozik, amelyeket az évek során olvastam, forgattam, szerettem. Mégis valahogy egyik sem szólt úgy a szívemig, egyik sem érintett meg olyan személyesen, és egyik sem lett annyira Isten vezetésének élő csatornája számomra, mint Spurgeon írásai.
Mintha az ő mondatai mögött nemcsak egy ember bölcsessége, hanem Isten Lelkének különös gyengédsége és ereje is ott lenne.
Majd két héttel ezelőtt volt ennek egy különös, mennyei szépségű megerősítése is itt, Ausztriában abban a gyülekezetben, ahol azt érezzük, hogy megtaláltuk a szellemi otthonunkat. A gyülekezetünk online what’s up csoportjában megosztottam a bizonyságunkat, a történetünket arról, miért költöztünk Salzburgba, és ebben az írásban megemlítettem Spurgeont is. Mit sem sejtettem arról, hogy ennek a következő napokban milyen jelentősége lesz az életemben, pedig ez volt a katalizátora egy újabb mennyei csodának. A következő istentiszteleti alkalom végén odajött hozzám egy kedves idős, hívő testvérnő, bemutatkozott, s elmondta, hogy olvasta a soraimat, a történetünket, majd a kezembe helyezett egy ajándéktáskát benne egy becsomagolt kis könyvvel.
Izgatottan bontottam ki, majd könnyes szemekkel olvastam a kis bordó köteten szereplő német szavakat :
Kleinode göttlicher Verheißungen: Für jeden Tag eine Verheißung
Spurgeon Isteni ígéreteinek tárháza című könyvének német nyelvű kiadását kaptam ajándékba.
Ez számomra újra egy mennyei visszajelzés volt, hogy Ő velem van.
Gondoskodik rólam az Igéjén, embereken, gyülekezeten keresztül.
Azóta már nemcsak magyarul, hanem németül is olvasom ezt a könyvet, és újra meg újra azt élem meg, hogy Isten személyesen szól hozzám ezeken az oldalakon keresztül. Nem azért, mert maga a könyv lenne a csoda, hanem mert Isten élővé teszi az ígéreteit, és úgy hajol oda a legmélyebb fájdalmaimhoz, hogy abban felismerem az Ő szerető jelenlétét.
És talán éppen ezért olyan vigasztaló számomra az a gondolat is, amely Spurgeon írásain keresztül újra és újra elém tárult: hogy a mennyei fehér ruha nem azok jutalma, akik soha nem sérültek meg ezen a földön, hanem azok ajándéka, akiket Krisztus kegyelme megtartott.
Nem azok öltik magukra, akiknek az élete érintetlen és folt nélküli volt, hanem azok, akik minden sebükkel, minden könnyükkel, minden összetörtségükkel együtt a Bárányhoz mentek.
A mennyei fehér ruha nem az érintetlenek jutalma, hanem a megváltottak ajándéka.
Ezért a menny fehérsége számomra már nem a halál hideg színe, hanem a megváltás ragyogása.
Nem üres fehérség, hanem szeretettel megtöltött fény.
Nem gyásznémaság, hanem hazatalálás.
Nem a földi szenvedés kitörlése, hanem annak dicsőséges átformálása Krisztusban.
A fehér lepedő a föld utolsó csendje volt.
A mennyei fehér ruha már az ég első válasza.
Milyen mély vigasztalás van abban, hogy a mennyben nem marad rajtunk semmi abból, ami itt annyira megterhelte a lelkünket és a testünket.
Nem marad a fájdalom.
Nem marad a gyengeség.
Nem marad a kimondhatatlan sóhaj.
Nem marad a befejezetlenség érzése.
Nem marad az a tehetetlenség sem, amikor valaki mondani akarna valamit, de már nem tudja kimondani.
A mennyei létezés ezért számomra nem valami távoli, ködös vigasztalás, hanem egyre inkább személyes reménység.
Aki Krisztusban megy el, az nem az ürességbe távozik, hanem a beteljesedésbe érkezik.
És mennyire gyógyító ezt édesanyámra gondolva kimondani: hogy ő nincs már a földi fájdalom némaságába zárva. Nincs több kiszolgáltatottság, nincs több szenvedéshez kötött éjszaka.
Hiszem, hogy Krisztus közelében van.
Tisztán.
Szabadon.
Békességben.
Fehér ruhában.
És ez a kép reményt ad nekem, mert így a története nem a hospice-szobában ér véget. Nem a fehér lepedőnél. Nem a csendnél. Nem annál a pillanatnál, amikor a földi szem már csak az élettelen testet látja.hanem ott folytatódik, ahol a menny elkezdi kimondani azt, amit a föld már nem tud: hogy a megváltott élet nem megszűnik, hanem beteljesedik.
Ha Te is gyászban vagy, szeretném, hogy ez a remény Téged is átöleljen. Nem olcsó vigaszként. Nem gyors gyógyulásként. Hanem úgy, ahogyan Isten szeretete tud vigasztalni: csendesen, mélyen, igazán.
Nem elvéve a hiányt, hanem megtartva Téged benne.
Nem letagadva a veszteséget, hanem megmutatva, hogy Krisztus a halálon túl is Úr.
Talán ezért van, hogy bár Húsvét már elmúlt néhány nappal ezelőtt, a szívem mégsem tud elszakadni tőle, mert az én gyászom is odatalál a kereszthez. Az én veszteségem is ott áll az üres sír előtt.
És ott valami megváltozik.
Ha Krisztus feltámadt, akkor a halál nem végállomás.
Ha Krisztus feltámadt, akkor a búcsú nem örök elszakadás.
Ha Krisztus feltámadt, akkor azok, akik Benne hunytak el, nincsenek elveszve.
Ezért hiszem, hogy édesanyám nincs elveszve.
Csak előttem ment haza.
Két éve történt mindez, mégis minden perce elevenen él bennem.
De ma már nemcsak a hiányt látom ebben az emlékben, hanem valami mennyeit. Talán nem véletlenül indult el a közelmúltban a Mennyei feljegyzések sorozat, hogy ezekkel is Isten lelke lehet épp Neked akar üzenni, Téged szeretne különleges mennyei úton vigasztalni, s egy örökéletre szóló reményt adni.
