Hogyan búcsúzhatunk el attól, aki egész életében szeretetével és jelenlétével kísért bennünket? Egy unoka személyes vallomása a veszteségről, az együtt töltött idő ajándékáról és arról a békességről, amelyet az Istenbe vetett bizalom adhat a gyász idején.
Nehéz végignézni, ahogy egy családtagunk fokozatosan leépül, majd eltávozik az életből. A rák súlyos betegség, amely lassan és fájdalmasan olthatja ki az ember életét. Nagytatám is emiatt ment el közülünk.
Életvidám, tevékeny ember volt, akinek mindig voltak tervei. Nagyon szeretett utazni és társaságban lenni, ugyanakkor számára a család állt az első helyen. Ünnepekkor mindig velünk volt, és szeretettel fogadott bennünket, amikor meglátogattuk.
Öt nappal a születésnapom előtt ment el. Számomra az az időszak egyébként is megterhelő volt: dolgoztam, egyetemre jártam, és egy munkával kapcsolatos meghallgatásra is készültem. Már azt fontolgattam, hogy lemondom, végül azonban arra jutottam, hogy nagytatám is azt szeretné, ha elmennék. A temetése éppen a meghallgatás előtti napon volt. Tudtam, hogy másnap nagyon nehéz lesz színpadra állnom és hegedülnöm, mégis éppen a lelki fájdalmam segített abban, hogy igazán őszintén és átéléssel játsszak.
Szoros kapcsolatban álltam a nagyapámmal. Az utolsó hét évben minden nyáron meglátogattam, és sok időt töltöttünk együtt. Segítettem neki a kertben, vagy bementünk a városba elintézni az ügyeit, esténként pedig társasjátékoztunk. Gyermekkoromban ő vezetett be a sakk világába is.
Hálás vagyok azért, hogy ennyi szép pillanatot tölthettem vele, és azért is, hogy Isten már évekkel ezelőtt ráirányította a figyelmemet az emberi élet végességére. Az együtt töltött idővel most kell élnünk. Én igyekeztem ezt megtenni, amennyire csak tudtam.
Betegsége idején a szüleimhez költözött. Akkoriban gyakrabban jártam haza, hogy érezze a törődésemet, közben pedig igyekeztem tehermentesíteni a szüleimet is. Mielőtt utoljára hazamentem hozzá, valami azt súgta bennem: ha most nem megyek, késő lesz. Ennek a belső késztetésnek engedelmeskedve indultam el, így még el tudtam búcsúzni tőle.
Miután eltemettük nagytatámat, a gyász mellett némi megkönnyebbülést is éreztem. Előtte mindennap azzal a gondolattal ébredtem, hogy szenved és fájdalmai vannak. Most megnyugtat a tudat, hogy már nem szenved, és jó kezekben van. Rábíztam őt a jó Istenre.
Nagyapám szeretete, derűlátása és életkedve továbbra is elkísér majd az utamon.
Szerző: Danilov-Unger Lilla
