Önismeret Test+lélek

Ott vagyunk már?

Legutóbb a várakozásról írtam, s a napokban felébredt bennem egy ehhez szorosan kapcsolódó téma: a jelenlét. Hiszen eldönthetjük, hogy egy folyamatot, utat, időszakot türelmetlenül, csak előre sietve, milliónyi gondolatra fókuszálva élünk meg, vagy lelassulva és rácsodálkozva. Meg tudjuk-e még élni az élet apró örömeit ebben a rohanó világban?
Mik is ezek az apró örömök? Ha visszagondolunk a gyermekkorunkra, talán felelevenednek emlékfoszlányok arról, milyen jót lehetett játszani egy üres kartondobozzal, piszkos homokkal, mennyire klassz volt gumicsizmában tócsában ugrálni, mekkora örömöt adott egy oly régóta áhított fagyi vagy nyalóka. A felnőtté válás egy szükséges folyamat, értelmileg, érzelmileg és hitben is fel kell nőnünk. De ennek feltétlenül együtt kell járnia az őszinte rácsodálkozás, a gyermeki öröm, a játék élvezetének elvesztésével?
Persze most, idősebbként már nem feltétlenül a tócsában ugrálás az, ami örömet okoz. De olyan különleges, amikor tényleg érezzük egy ételnek az ízét, zamatát, és nem csak 4 és fél perc alatt túl vagyunk az étkezésen, ami pontosan 1800 kalóriát tartalmaz. Olyan üdítő, mikor engedjük magunkat néha nem rohanni két elvégezendő feladat közt, s egyszerűen csak figyeljük a szellőt, a körülöttünk elterülő épületek alakjait, a madarak csicsergését és átengedjük magunkat a teremtett világ rezdüléseinek. Érdekes érezni, hogy most épp milyen a hangulatom, hogy vagyok belül, bizonyos külső történések mit hoznak ki belőlem: örömöt, bánatot, izgalmat, félelmet, dühöt, hálát stb.?
Nemrég részt vettem a Csillagpont nevű keresztény fesztiválon, ahol az egyik, önkéntesek számára tartott áhítaton a kincseinkről volt szó. Azokról a személyekről, akik az életünkben vannak, s sokszor nem is tudatosul, mennyire hatalmas áldások számunkra. Vagy azok a pillanatok, egy-egy érintés, nevetés, társasozás, séta, közös ebéd, közös dicsőítés, amik annyira természetesnek tűnnek, mégis mennyire felértékelődnek, amikor hirtelen elérhetetlenné válnak.
Kegyelem, ha meglátjuk ezeket a kincseket, s értékelni, élvezni tudjuk őket a most-ban.

Igazából én mostanában kezdem megtanulni, hogyan lehet teljességgel megélni és értékkel betölteni a jelen pillanatait. A nagymamám tanított erre kislányként, bár akkor ez nem volt tudatos számomra.
Gyermekkoromban, főleg nyaranta, sokszor szorgoskodtunk együtt, borsót fosztottunk, gyümölcsöt főztünk be, sütöttünk, zöldséget aprítottunk. Ezek a tevékenységek mind pepecselős, időigényes munkák voltak. Én mégis mérhetetlenül élveztem, s mai napig kedves emlékek számomra. Miért? Mert míg dolgoztunk, mama mesélt. Mesélt a gyerekkoráról, a családunkról, a gyökereimről. Megtöltötte élettel, élménnyel a munkát. S míg pergett a kezeim közt a borsó, addig a képzeletem szárnyra kapott és meg sem állt a réges-régi szülinapokig, ünnepekig. Az a munka nem csak feladat volt. Közösen eltöltött, figyelemmel és szeretettel teli idő.
Elgondolkodtam rajta, hogy a közösségi média, telefonos játékok, Youtube, Netflix, Spotify és mindenféle folyton jelen lévő és csábító inger mellett tudunk-e még ilyen mély figyelemmel és érdeklődéssel jelen lenni a valóságban? Akár egy beszélgetésben, egy feladat közben, egy imában vagy közös vacsorán? Hiszen mindig csipog valami, és ha nem, akkor is vonzza a kezünket, szemünket a multimédiás eszköz. S ugye mennyivel könnyebb mindannyiunknak nyomogatni a telót 15 percig, mint egy kis időt önmagunkkal összezárva tölteni?!

Az a hatalmas kegyelem, hogy bár néha mi csak nehézségek vagy tudatosság árán tudunk jelen lenni, Isten ma is velünk van a valóságunkban. A Vagyok Isten, aki mellénk ül és velünk tart minden helyzetben, életünk minden kanyarjában. A Szentháromság Isten, aki tudja, ha leülünk vagy felállunk, de nem a szigorúan számontartó szomszéd néni szemével figyel, hanem szeretettel és türelemmel. Az Ő jelenlétében, Szentlelke által mi is tanulhatunk jelen lenni a saját életünkben, és jelenlétet ajándékozni a körülöttünk élők számára.
Hadd zárjam le ezt a gondolatsort Túrmezei Erzsébet egyik versével:

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,
új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem…
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Kívánom, hogy merjünk egyre többet merészen élni, s néha nem tenni semmit sem, csak engedni, hogy szeressen bennünket az Isten!
Hatalmas öleléssel,
Fannygirl

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!