Kiskamasz korom óta nagyon érdekelt a szexualitás. Mivel otthon nem beszéltünk róla, kénytelen voltam magam utánajárni a témának, ahogyan tudtam. Érdekelt a saját testem, ismerkedtem magammal, felfedeztem, hogy hogyan tudok magamnak örömet okozni.
Később az ártatlan felfedezgetésből masszív szokás lett. Volt időszak, amikor naponta vagy akár naponta többször is masztiztam, ez volt a napi örömöm. Technikailag a szüzességemet is így veszítettem el, amikor egy szexjátékkal átszakítottam a szűzhártyámat. Utáltam magamat érte, bűnösnek és mocskosnak éreztem magamat, bár soha senki nem mondta nekem, hogy az önkielégítés bűn. Egyszer megkérdeztem róla egy lelkészt, és ő azt mondta, teljesen oké, ha egy szingli így engedi ki a gőzt. Valahogy mégsem tudtam felszabadulni benne. Aztán megismertem egy fiút, akivel szerelmesek lettünk egymásba. Már az elején megbeszéltük, hogy a szexszel várunk a házasságig. Csak azt nem tudtuk (vagy nem akartuk tudni), hogy ezt nem elég csak egyszer elhatározni, tudatos döntéseket kell hozni, hogy meg is valósuljon. Mi nem tettünk semmit. Sodródtunk a szerelemmel, a hormonokkal. Egészen odáig, amikor már gyakorlatilag minden volt, csak épp behatolás nem. Tudtam, hogy ez nem oké. Ez már szex, és mi már nagyon nem vagyunk ártatlanok, akárhogy is ámítjuk magunkat azzal, hogy valamit még tartogatunk. Egyszer aztán elegem lett és azt mondtam, hogy ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen. Ez az időszak nagyon nehéz volt lelkileg.
Tudtam, hogy bűnben élek, és emiatt kerültem Istent. Sokat sírtam, állandósult a bűntudatom, és sokszor mondtam a barátomnak, hogy állj, ezt nem csinálhatjuk tovább.
Azt hiszem, egy hónap volt a maximum, amit kibírtunk. Két év együttjárás után a barátom megkérte a kezemet. Igent mondtam, és boldogan készültünk az esküvőre. Nagyon vártam a nagy napot, hogy utána megszabadulok ettől a szörnyű tehertől. Végre szabad lesz, amit eddig „tilosban” csináltunk és többé nem nyomaszt ez az egész. Már nem arról fog szólni az életem, hogy olyasmit teszek, amit nem kéne, és Istennel is rendeződhet a kapcsolatom. A házasságunk első heteiben felszabadultan tudtam élvezni az együttléteinket. Aztán pár hónappal az esküvőnk után elég zavarbaejtő dolgokkal szembesültem. Elemi erővel tört rám a vágy, hogy más férfiakkal akarok lefeküdni.
Fantáziáltam férfiakról, és azon agyaltam, vajon hogy lehetne kijátszani ezt a hűség dolgot. Úgy éreztem, szűk a kalitkám, és ki akartam törni. A férjem akkoriban éjszaka járt dolgozni, így én éjszakánként egyedül voltam otthon. Előfordult párszor, hogy névtelen csetoldalakon szexcseteltem idegen férfiakkal. Még az is eszembe jutott, hogy nővel kéne kipróbálni, az talán nem számít megcsalásnak. Ezek időszakonként, hullámokban jöttek rám, az egyébként „józan” időszakaimban pedig gyűlöltem magam ezekért a gondolatokért.
Nagyon zavart, tudtam, hogy még ha csak gondolati szinten is, de hűtlen vagyok a férjemhez, méghozzá friss házasként! Beszéltem párterapeutával, de csak annyit mondott, hogy uralnom kell a gondolataimat, hogy ne váljanak tettekké. De én már a gondolatokat sem akartam! Nem élhetek úgy házasságban, hogy más férfiakról fantáziálok!
Teljesen padlón voltam, és nem értettem, mikor és hogyan lettem ennyire mocskos, és hol veszítettem el az ártatlanságomat… Pont ekkoriban beszélgettem valakivel. Nem tudom már, miről beszélgettünk, egy mondatra emlékszem az egészből:
„Az ördög be fog menni arra a területre, ahol még nem Jézus az úr”.
Ekkor összeállt a kép. Az önkielégítés, a házasság előtti szex és aztán a tisztátalan gondolatok nem különálló problémák. Valahol mélyen bennem él egy ösztönlény, aki nem hagy békén, akármilyen is a kapcsolati státuszom, úgy próbálja kiélni magát, ahogy tudja. Furcsa volt, hogy bár megtért hívő vagyok, mégsem jutott soha eszembe, hogy a szexualitásomat is átadjam Istennek. Hogy Jézus azért jött, hogy az életemnek ezen a területén is megváltson. Csak én ezt eddig nem engedtem neki. Én akartam megoldani egyedül.
Egyik este egy rövid imában arra kértem Istent, hogy vegye át az egész szexualitásomat, és csináljon vele azt, amit akar. Ezt mondtam: „Istenem, engem nem zavar, ha ezentúl kevésbé leszek „lángoló” a szexben. Bármit teszel vele, nem érdekel, csak vedd át tőlem, mert én magamtól tönkreteszem. Tégy a vágyaimmal azt, amit akarsz. Tudom, hogy Jézus a bűneimet felvitte a keresztre. Itt van a múltam, itt van minden mocskos, undorító, borzasztó tettem, tessék: kérlek, szegezd fel a keresztre! Én tiszta szeretnék lenni, és tudom, hogy csak Te tisztíthatsz meg. Én szeretnék a testemmel jól szeretni, és szeretném, ha erre Te tanítanál meg! Kérlek, Jézus, add a megváltást a szexualitásom területén is, vedd el a vágyaimat, itt van mind: neked adom! Nálad jó helyen van. Ámen.” Nem történt semmi földöntúli dolog. Elmondtam, aztán elaludtam.
De másnap azzal a tudattal ébredtem, hogy odaadtam, tehát Istennél van. Tudom, hogy nála van. Azóta évek teltek el, és a fantáziálás, a tisztátalan gondolatok soha nem tértek vissza többé. Azelőtt nem volt uralmam fölöttük, de Isten csodálatosan megszabadított tőlük. Most már tiszta vagyok. Vannak a testi kapcsolatunkban kihívások, amelyeket a korábbi dolgaink okoztak, a bűneink következménye nem tűnik el csak úgy, de Isten kegyelmes és gyógyít bennünket, Övé a dicsőség! Ja, és nem lettem kevésbé lángoló. Csak már tisztán lángolok.
Anonym
Bella Girl nyomtatott magazin, 2020 // 3. évfolyam // 1. szám
