Attól kezdve, hogy az életemet teljesen átadtam az Úr Jézusnak, sokszor könyörögtem azért, hogy növelje a hitemet, ahogy a tanítványok is kérték: „Az apostolok azt mondták az Úrnak: Növeld a hitünket!” (Lukács 17:5 ÚRK) Vágytam arra, hogy az Úrral való kapcsolatban erősödjek, de el se tudtam képzelni, Isten hogyan tudná ezt megvalósítani.
Teltek az évek, Isten vezetett lassan és biztosan, rámutatott hibáimra, elkezdett farikcsálni az óemberemből. Sose könnyű megalázkodni, letenni a saját akaratomat és Isten nézőpontjába helyezkedni, de tudom, hogy ez a helyes, és csak ezt tudja Isten megáldani.
Az elmúlt évben, amikor eljött az ideje, hogy továbbtanuláson, egyetemen gondolkodjak, kezdtem nagyon megijedni. Igen, Isten eddig mindig velem volt, és igen, vezetett, hordozott, de ez most óriási lépés! Ettől függ a jövőm! Mi lesz, ha nem azt a helyet választom, amit Isten nekem szánt? Mi lesz, ha az egész életemet elrontom ezzel az egy döntéssel?
Aggodalmaimmal a legjobb helyre jöttem: az Úrhoz. Egy napot szántam arra böjtöléssel és imádkozással, hogy Isten elé tárjam a jövőmmel kapcsolatos kérdéseimet, elképzeléseimet.
Valójában nem tettem mást, csak elmondtam neki, hogy: „Nézd, Uram, ez az az egyetem, amire szeretnék jelentkezni. Kérlek, Te mutasd meg, hogy ott van-e a helyem vagy sem! Ne engedd, hogy felvételizzek és bekerüljek, ha ez nem a Te akaratod!” Nem voltam elégedett az imámmal, se a válasszal, mert úgy éreztem, Isten nem is küldött visszajelzést. De azért továbbmentem, és nemsokára felvettek az egyetemre. Hát, ez az isteni jel – gondoltam.
Elkezdődött az egyetem és ezzel együtt életem eddigi egyik legnehezebb időszaka. Egy olyan pontra jutottam el, ahonnan már nem láttam a kiutat. Nem értettem, miért vagyok itt, de fogalmam sem volt róla, hogy mi lenne velem, ha nem itt lennék. Nem akartam ide járni, nem akartam részese lenni annak a közösségnek, amibe csöppentem. Sokszor csak egy hajszál választott el attól, hogy otthagyjam az egyetemet, és így véget vessek a szenvedésemnek.
Visszanézve persze már nem látom tisztán, miért volt olyan nehéz, de a világért nem mennék még egyszer vissza az időben oda. Talán beleszokni volt nehéz, talán engedtem a kísértő szavainak. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy elrontottam és gyönyörű hónapokat vesztegettem el, ahelyett, hogy szolgáltam volna Istennek. Már nem tudtam hinni, hogy Isten helyezett ide, hiába jutottam be. De nem mertem kilépni se, mert akkor talán azzal fogok vétkezni Isten ellen, hogy nem vagyok hűséges abban, amit elkezdtem. Olyan szívfacsaró, rossz érzés volt arra gondolni, hogy talán félreértettem Istent. Mindig ettől féltem a legjobban.
Nem egyszerűen csak az egyetem okozott szenvedést. Úgy éreztem, hogy kezdem elveszíteni a hitemet, és ez annyira megijesztett, hogy már nem láttam kiutat. Mi lesz velem Isten nélkül? Erre a problémára az sem megoldás, ha otthagyom az egyetemet. De akkor mit tegyek? Isten hangja mint halk suttogás is alig jutott el hozzám. Úgy éreztem magam, mint a harmincnyolc éve beteg ember a Betesda tavánál: „A beteg így felelt: Uram, nincs emberem, hogy amikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a medencébe, és mire én odaérek, más lép be előttem.” (János 5:7 ÚRK)
De Istennek voltak emberei, és hozzám is küldött közülük. A család folyamatosan imádkozott értem, s a gyülekezetből is többen, akik tudtak snehéz helyzetemről. Voltak olyan lelki barátaim, akikkel sokat nem találkoztunk, de tudtam, hogy az imáikra számíthatok. Imádkoztunk és imádkoztunk, teltek a hetek és hónapok, és semmi. Csak az első szesszióig éljem túl, biztattak és biztattam én is magamat. Szinte semmi változás nem történt…
Az újév kezdetével viszont új remények törtek utat hozzám. Lassan, de biztosan Isten kezdte visszaadni az örömömet. Mindez mások imádságaival kezdődött, és az enyéimmel folytatódott. Az évi mottó, amit választottam, így hangzik: „Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok.” (Jakab 4:8a ÚRK). Komolyan akartam venni ezt az Igét, ezért eldöntöttem, hogy visszahozom azt a régi szokásomat, hogy egy meghatározott órában jelez a telefonom azt jelezve, hogy itt az ideje az imának. Eleinte nehezen ment, mert elszoktam az Úrral való beszégetéstől. Az egyik legrosszabb érzés az volt, amikor nem tudtam, hogyan kezdjek neki imádkozni. De lassan visszataláltam Hozzá, és megint úgy beszélgettem az Urammal, mint a régi szép időkben.
Nincs is annál csodálatosabb érzés, mint felébredni hajnalban, a madarak énekét hallani, miközben egy puha pokróccal az ágyamhoz térdelek és beszélgetek Azzal, akit a legeslegjobban szeretek. Kimondhatatlanul csodálatos Istenünk van!
A napokban világosodott meg előttem, hogy Istennek igenis terve volt az egyetem nehézségeivel. Igen, sok fájdalmat okoztam a szeretteimnek, az Úrnak a hozzáállásommal, és nagyon bánom. De Istennek ezzel is tökéletes terve volt.
Ha nem mentem volna át azon a siralomvölgyön, vajon megtapasztaltam volna Isten közelségét ilyen semmihez sem hasonlítható módon? Talán erre volt szükségem ahhoz, hogy Isten növelni tudja a hitemet. Én kértem, ugye? Isten pedig választolt az imámra! Áldott legyen az Ő szent neve!
„Boldog ember az, akinek te vagy erőssége, és akinek a te ösvényeid vannak a szívében. Ha a Siralom völgyén mennek át, forrássá teszik azt. Az őszi eső is áldással borítja el azt. Erőről erőre jutnak, míg megjelennek Isten előtt a Sionon.” (84. zsoltár 6-8. verse)
Benedek Rákhel – Mirjám
