„Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.” – így kezdődik Hamlet, dán királyfi legismertebb monológja Shakespeare világhírű tragédiájában. Talán te is feltetted már magadnak a kérdést egy-egy kilátástalannak tűnő helyzetben, hogy vajon érdemes-e folytatni az életet. Tudom, nem éppen egy könnyed téma, és bennem is voltak kételyek, hogy biztos jó ötlet-e egy ilyen cikket megírnom. De mivel nem tudhatom, hogy kinek mi rejtőzik a strandos, napszemcsis szelfije mögött; ki az, aki a látszat ellenére nem tud felszabadult lenni, amikor a körülmények alapján annak kéne lennie, remélhetőleg célba találnak néhány szívben ezek a mélyebben szántó gondolatok.
Előfordul, hogy azt mondjuk valamire, ami nem sürgős, hogy „Nem életbevágóan fontos”. De mi van, ha igen? Mi van, ha tényleg élet-halál kérdésről van szó? A halál kérdését szeretjük mindennel felhigítani, viccelődünk vele, próbáljuk a hétköznapok szürkeségébe beolvasztani ugyanúgy, mint bármi mást. De valójában azért tesszük ezt, mert irtózunk attól, hogy komolyan belegondoljunk. Azt gondoljuk, edzettek vagyunk, hiszen naponta bemondanak halálhíreket, halálos baleseteket a hírekben. És nem csak a fiúk, mi lányok is egyre inkább erősnek mutatjuk magunkat ilyen téren. Szemrebbenés nélkül olvassuk ezeket a híreket, így jelezve, hogy ez minket már nem visel meg. Nyilván nem mindenki, ne érts félre, de úgy gondolom, van egy ilyen tendencia. Akár így, akár úgy, a szívük mélyén nem csak idősek, fiatalok is tartanak a kiszámíthatatlan ellenségtől, a haláltól. Így első körben a halálfélelemről szeretnék írni mint a halálhoz való egyik alapvető hozzáállásról.
Mégis, hogy merült fel bennem ez az egész halál-dolog így közvetlenül a nyári pezsgést követően? Pár hónapja, pont a nyár kellős közepén egy kántorképzős áhítaton volt erről szó, (ha nem tudnád, hogy kerülök oda, mi ez, akkor ajánlom figyelmedbe az első, pályázati írásomat, melyet itt olvashatsz el). Az alapige az alábbi volt: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Filippi 1:21). Az áhítat lényegében arról szólt, hogy legyünk készen mindenkor, mert bár fiatalok vagyunk, nem tudhatjuk, mennyi időt kapunk ezen a Földön. Már sokszor gondolkodtam ezen, de most újra megragadott ez az üzenet. És egyáltalán nem félelmet ébresztett bennem, inkább csak figyelmeztetés volt, egyfajta ébresztő, hogy ne felejtsem el, hogy életem ideje nem az én, hanem Isten kezében van.
Miért nincs bennem félelem? És hogy írhat ekkora őrültséget Pál, hogy „a meghalás nyereség”? Hiszen akkor lemaradnánk csomó klassz dologról az életben! Még el szeretnénk jutni ide vagy oda a barátnőinkkel, ki akarjuk próbálni ezt vagy azt, és úgy összességében még jó darabig élvezni az életet… Nos, az ige első fele miatt nincs okom a félelemre: „mert nekem az élet Krisztus”. Ha Ő az életed forrása és Tőle kaptál új életet, akkor azt már senki sem veheti el tőled. Krisztus legyőzte a halált, és Ő maga az Élet. Ezért ha Tőle kérsz bűnbocsánatot és örök életet, akkor Neki van hatalma megadni ezt. Még ha a testünk, a lelkünk átmeneti otthona, el is porlad, a lelkünk örökké élhet Krisztus által. Ő maga mondta:
„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” (János 11:25-26)
Ráadásul nem is akárhol élhetünk örökké, de erre majd a cikk folytatásában szeretnék részletesebben kitérni.
Most inkább egy személyes bizonyságtétellel zárnám le a halálfélelem témakörét. Én úgy általánosságban a haláltól gyerekkori megtérésem óta nem félek. Akkor még nem vésődtek úgy belém a fent leírt bibliai igazságok, de tudtam, hogy Jézus miatt nem kell tartanom tőle. Aztán volt egy meghatározó filmélményem, ami miatt a halál egy bizonyos formájától félni kezdtem. Ez a film Rachel Joy Scott életéből készült Nem szégyellem címmel, már korábban írtunk is róla a magazin hasábjain. Nem akarok spoilerezni, de ha már olvastatok bármilyen rövid ismertetőt akár a filmről, akár Rachelről, akkor tudjátok, hogy Rachel mártírhalált halt 17 évesen, 1999-ben a Columbine iskolai lövöldözésben. Ahogy ezt a filmben megjelenítették, engem nagyon megrázott. És sajnos nem csak futó gondolatként jött fel bennem az, hogy mi van, ha nekem is mártírhalált kell halnom – akár fiatalon, akár később. Ettől egyenesen rettegni kezdtem, ugyanis nem éreztem magam késznek arra, hogy ha egy fegyvert tartanak a fejemhez, akkor se tagadjam meg a Jézusba vetett hitemet. Pedig nyilvánvalóan én sem akarom szégyellni Őt, mint ahogy Rachel sem. De akkor is megijesztett a gondolat, hogy fiatalon meghaljak úgymond dolgavégezetlenül, hiszen úgy éreztem, hogy még sehol sem állok a földi küldetésem teljesítésével. Másrészt konkrétan a világból való távozás formája is rémisztő volt számomra. A „békés” haláltól nem féltem, az erőszakostól annál inkább, hiszen az fizikailag is elképzelhetetlenül borzalmas és fájdalmas. Ez a félelem rendszeresen visszatért azután, hogy először láttam a filmet, tényleg sokszor megfordult a gondolataimban ez a téma. És meg kell, hogy mondjam, rendkívül nyomasztott. Úgy éreztem, hogy nekem sosem lesz olyan erős hitem, hogy az életemet se féltsem, ha oda kell adnom az én Megváltómért. Pár hónappal később beszélgettem erről egy kedves, hívő barátommal, aki végül helyre tette bennem ezt az egészet. Azt mondta nekem, hogy először is ne féljek ettől előre, mert teljesen felesleges, nem tudhatom, mi Isten terve. Másodszor pedig azért sincs okom a félelemre, mert ha Isten netalán mégis mártírként akar magához venni, akkor arra fel fog készíteni. Ha most úgy érzem, hogy képtelen lennék ilyen módon meghalni, az teljesen rendben van, hiszen a jelenlegi helyzetben egyébként sem valószínű, hogy Magyarországon fegyveresek támadnának rám a hitem miatt. El sem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés volt mindezt hallani! Nagy kő esett le a szívemről. Végre ezt is le tudtam tenni az én Mennyei Apukám kezébe, aki jobban ismer, mint én magamat, és tudja, hogy mikor, mire vagyok kész, és mire nem. (A fentieket nem azért írtam, hogy negatív érzéseket váltsak ki belőletek a filmmel kapcsolatban, és ne nézzétek meg. Szó se róla, az egyik kedvenc filmem. De ezt a részét nehezen emésztettem meg.)
Istennek hála, el tudtam engedni ezt a halálhoz köthető félelmemet is. Persze, kísérthető vagyok vele, de már nem tud úgy megkötözni, mint annak idején. Arra bátorítalak, hogy akár általánosságban van halálfélelmed, akár valami speciális módon, mint nekem volt, vidd Isten elé! Ha még nem vagy az Övé, Ő adhat neked örök életet. És ha már az Ő gyermeke vagy, akkor is Ő tud újra meg újra megnyugtatni, hogy az Ő kezében van a legjobb helyen az életed, és nem kell félned, mert Jézus feltámadásával legyőzte a halált.
(Folyt. köv.)
Tóth Renáta Anna
