Remegve libben a dallam,
jégkristályként szállnak hangjegyei.
Az üresen kongó templomban
csak lelkész és kántor énekeli:
>> Várj, ember szíve, készen! <<
Reszketve hangzik az Ige:
„Ne félj, mert Ő nem hagyott el!
Ha nem látogathat meg senki se,
eljön az Úr, Immánuel.
Várj, ember szíve, készen!”
Dal és Ige egybeolvad:
korál csendül az ürességben,
s csodásan betölti azt –
zengedezve szárnyal át a légen.
>> Várj, ember szíve, készen! <<
Betölti a templom minden szegletét.
Vajon mi tölti be szíved templomát?
Bálványok, hasztalan csecsebecsék?
Néhány megkopott igés plakát?
>> Várj, ember szíve, készen! <<
Nem feltétlen rossz, ami üres.
Az üres sír a legnagyobb örömhír!
S ha a Karmester azt inti, szünet,
azért teszi, hogy halld, Ő az, ki szólít:
„– Várj, ember szíve, készen!
Mily diadalittas üresség
harsogott a sírból akkor!
A mindent felülmúló Ajándék
ÉL. Fogadd szívedbe, rajtad a sor!
Várj, ember szíve, készen!
Szórj hát ki onnan minden kacatot,
és takarítsd ki szépen,
hogy a nagy Ajándék, mit én adok,
beleférjen teljes egészében!
Várj, ember szíve, készen!”
Az orgonánál ülök egyedül,
körülöttem az egész templom üres…
De a szívem ujjong legbelül,
mert hálaének, isteni béke töltötte meg:
>> Várj, ember szíve, készen! <<
Készen légy! Jézus visszajön hamar…
