Szinte minden ember szívesen emlékszik vissza gyerekkorára. Sokaknak megadatik a szerető család, amely mindvégig támogatja. Akadnak sajnos kevésbé szerencsések is, akiknek a családi helyzete nem épp a legkedvezőbb. Sajnos, vagy nem, én is az utóbbi csapatot erősítem, és most meg szeretném osztani veletek a történetem.
Amikor anyukám megtudta, hogy engem vár, nem akart megtartani. Valószínűleg el is vetetett volna, azonban egy néni ezt hallva nem engedte neki. Őt Katinak hívják. Kati kitartó győzködésének köszönhetően születhettem meg. Sokszor azonban azt kívántam, bár ne így történt volna. Mivel Anyu a terhesség alatt rendszeresen dohányzott, sőt az alkoholt sem kerülte el, egy súlyos vesebetegséggel születtem, aminek következtében csecsemő koromban ki kellett venni az egyik vesémet. A műtét után szépen gyógyultam, cseperedtem, Anyunak viszont sosem voltam a szíve csücske. Gyakran érzékeltette velem azt, hogy csak púp vagyok a hátán, hogy semmit sem érek.
Ezen az se segített, hogy egyik gyerekotthonból a másikba kerültem. Az ottani nagyobb gyerekek kihasználva azt, hogy kicsi és gyenge vagyok, betettek egy kukába, és egy domboldalon legurítottak. Annyira belém ivódott a félelem, hogy sokszor még ma is magam elé kapom a kezem, ha valaki hirtelen nyúl felém.
Kati viszont ilyenkor is a háttérből figyelt engem, és ahogy lehetősége adódott egy-egy hónapra magához vett. Nagyon szerettem nála lenni. Mindig békesség volt az otthonában. Akkor még nem tudtam, hogy ez azért van, mert Isten az ő Ura. Sokszor elvitt a gyülekezetébe istentiszteletekre. Ez a boldogság azonban nem tartott sokáig.
Anyu „lepasszolt” egy családnak, akiknél kb. 3 évet töltöttem. Az anyukának, Rita néninek mondtam először tudatosan azt, hogy szeretlek. Volt egy fia, Peti, akivel az évek alatt igazi tesókká váltunk. A család feje azonban, akit szintén Petinek hívtak, nem szeretett. Sokszor levegőnek nézett, és éreztette, hogy én nem tartozom az ő családjába. Így adódott, hogy amikor elvégeztem az első osztályt, egy újabb gyerekotthonba kerültem. Egy pesti lakásban volt csupán négy szobával, a nappalival, fürdővel és a konyhával. Lehetett volna akár családias is, de én voltam a legfiatalabb, és sokszor kirekesztettek, egyedül voltam. Így aztán nagy öröm volt számomra, amikor lett egy szobatársam, Lacika. Nálam egy évvel volt fiatalabb. Végre volt kivel játszani.
Anyu ebben az időben megint elkezdett keresni engem. Sokszor ő hozott el az iskolából, azonban mindig féltem, hogy nem jön vissza többet. Amikor kiment az ajtón, hosszú ideig csak sírtam. Anyu ez idő alatt részt vett egy kékkeresztes foglalkozáson, abban reménykedve, hogy leszokik az alkoholról. Ezeket az összejöveteleket egy lelkésznő tartotta, aki elhívta Anyut az ő gyülekezetébe. Egy idő után már engem is elvitt magával. A lelkésznő, Erzsi néni, néha meghívott minket az ő családjába, hogy velük együtt ebédeljünk. Ezek az alkalmak számomra mindig meglepetésekkel voltak tele.
A légkör, ami Erzsi néni családját körbevette,
számomra teljesen új volt, szinte tapintható szeretet uralta.
Ahogy telt az idő, úgy fogytak az én esélyeim is arra, hogy egyszer egy szerető családba kerülök. A gyerekotthon, ahol laktam, már így is pár hónappal több ideig engedte, hogy maradjak. Az igazgatónő is kezdte feladni a reményt. Az intézeti élet fellege fenyegetően tornyosult a fejem felett. Persze ezt akkor még nem nagyon fogtam fel. Így hát, amikor egy nevelő az utolsó fűszálba kapaszkodva megkérdezte, hogy van-e valaki, akinél szívesen laknék, gondolkodás nélkül vágtam rá a választ: Erzsi néniéknél.
Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a mondat mennyire felforgatja majd az addigi életem.
Drága Eszter! Harmadjára olvasom a történetedet, és újra meg újra hálával telik meg a szívem! Nagyon várom bizonyságod folytatását! De jó lenne megölelgetni Téged!
Isten áldjon! <3