Tudom, hogy ezekben a napokban tele vannak a keresztény oldalak húsvétról szóló tartalmakkal. A boltok meg nyuszikkal és tojásokkal, a fejünk meg teendők listájával. Most mégis arra kérlek, hogy ülj le! Csak 5 percre. És gondoljuk át közösen, hogy mit is jelent a húsvét.
Nekem ebben az évben különösen aktuális a húsvét, hiszen egybeesik a születésnapommal. Négy évvel ezelőtt, mikor a húsvét csak csokinyuszik képében élt a fejemben, mindez nem nagyon hatott meg. Viszont most mellbevágóan fontos számomra, hogy azon a napon, amelyen 2000 évvel ezelőtt Jézus meghalt értem, én új életet kaphattam. És függetlenül attól, hogy te vagy bárki más mikor született, persze ez mindannyiunkkal így van. Jézus meghalt értünk és helyettünk, hogy új életet kapjunk.
Tudom, tudom, a csapból is ez folyik most, és te is jól tudod mindezt. Biztosan minimum tízszer olvastad már az evangéliumokat, vettél már Úrvacsorát. Lehet, először megvolt a „varázs”, de esetleg mára megkopott, vagy csak belefáradtál. Hadd hívjalak meg téged most egy időutazásra!
Jézus az ünnep előtt bevonult Jeruzsálembe. Mindenki őt éljenezte, pálmaágakkal tisztelgett előtte. Ő pedig szerette ezeket az embereket, fájt értük a szíve. Azt gondolom, hogy már akkor, mikor az a nagy tömeg ünnepelte őt, Jézus tudta, hogy néhány nap múlva ugyanez a nép a halálát fogja kívánni. Mégis szolgált feléjük.
A húsvéti vacsorára összehívta mind a 12 tanítványát. Vágyott a társaságukra, és szerette őket úgy is, hogy jól ismerte minden hibájukat, gondolatukat és bűnüket. Júdás is köztük ült. Mikor Jézus megtörte a kenyeret, szinte már érezhette, hogy fogják néhány óra múlva megtörni az Ő testét. Töltötte ki a bort, és láthatta, ahogy az ő vére folyik. És mindezt odaadta azoknak a még óemberi ésszel gondolkodó embereknek, akik nem értették, miért kell neki meghalnia. Nem tudták felfogni, hogy miért mondja mindezt Jézus. Étkeztek, s Jézus belenézett az asztalnál ülő Júdás szemébe: nem mondott semmi feddést, nem volt dühös, hisz tudta, hogy ennek meg kell lennie. Mikor Júdás elárulta Őt, barátjának nevezte. Pedig mindent érdemelt volna, csak ezt nem. Már meggyalázták, véresen és megtörten állt az Őt bírálók előtt, s megszólalt a kakas. Jézusnak eszébe jutott barátja, Péter, aki mostanra már háromszor tagadta meg őt. Oldalra nézett, mélyen Péter szemébe, s nem látott mást, csak egy gyönge hitű, megtört embert, akiért megéri meghalni. Nem hibáztatta, csak békésen ránézett még egyszer utoljára testben.
Tudta, hogy mindennek meg kell lennie. De ugyanakkor ember is volt, s iszonyú gyötrelmeket és kínokat élt meg. És még akkor is, a Golgota felé tartva bíztatta az őt sirató embereket. Lehet, eszébe jutott az asszony, Mária, aki már megkente előre az ő testét. Lehet, újra érezte kiszáradt szájában az utolsó csepp bort. S fájdalmat érezhetett, hogy itt kell hagynia kis időre az övéit. A kezébe szöget vertek. Alig kapott levegőt, halálos fájdalmai voltak, s mit tett utolsó óráiban? Imádkozott azért a gyenge népért, akik pár napja még éltették őt, aznap pedig már azt kiabálták: „Feszítsd meg!”
Jézus ember volt, Isten fia, a Király, s mégis ember. Amikor magasztalták, és dícsérték Őt, akkor is alázatos volt, s mikor verték őt, és kínokat élt meg, azt is némán tűrte, s odaadta életét az Atyának.
Elképzelem, hogy akkor ott 2000 évvel ezelőtt én is a tömeg része vagyok. Vajon én is azt kiáltottam volna, feszítsd meg? Vajon engem is meg tudtak volna vezetni, s láttam-e volna, hogy Jézus a Megváltó? Végig bírtam volna nézni, ahogy keresztre feszítik? Értem s helyettem?
Azt sejtem, hogy valahol jó messze, hogy ne kelljen hallani Jézus kiáltásait, sírva összekuporodtam volna.
De a történet nem ennyivel végződött, hanem valami emberi ésszel alig felfogható csodával.
Jézus megjelent megdicsőült testben a tanítványainak. És ők először nem ismerték fel Őt. Durva belegondolni abba, hogy azt, akivel együtt éltek több évig, minden nap hallgatták, és ott voltak Vele, nem ismerték fel. De nem hibáztatom őket. Nagyjából ilyen gondolataik lehettek: „Hmm, ismerősek ezek az arcvonások, ezek a mozdulatok. Mintha a Mester lenne. Dehát Ő nem lehet az. Lehetetlen. Képtelenség! Vagy mégis?!” És ekkor leesett nekik, puff. Fantasztikus tudni azt, hogy Jézus miattunk támadt fel sebes testben. Hogy tudjunk hinni.
Számomra a húsvéti történetben Péter és Jézus kapcsolata a legkedvesebb. Magamat találom meg benne. Péter, aki először hitetlen. „Halat fogni? Hát hogyisne! Meg cigánykereket is vessek rögtön nemdebár?” Aztán mégis lett hal, nem is kevés. Utána meg ember…. hát, az se kevés.
Aztán Péter életének annyira központjává vált Jézus, hogy fel is háborodott, mikor Ő a haláláról beszélt. „Hát hogy gondolja, hogy itt hagy engem?” Még bizonyságot is tett: „Ó, én mindig melletted leszek.” Aztán mikor bátornak kellett lenni, hát az már nem annyira ment. De Jézus ekkor sem hagyta őt kétségbeesni. Ránézett, s ebben a pillantásban, úgy hiszem, minden benne volt. És utána, miután feltámadt, háromszor kérdezte meg: „Péter, szeretsz te engem?”. Ez számomra azt üzeni:
„Te, Péter vagy Sanyi vagy Fanny, akárhányszor is vétkeztél, én szeretlek téged és elhiszem neked, hogy szeretsz engem. Bármit is tettél a múltban, megbocsátottam neked.
Megérte érted meghalni.”
