Életemben kétszer ültem hullámvasúton. Mindig is szerettem a kalandokat, így ez az élmény is magával ragadott. Élveztem a száguldást, a hirtelen kanyarok izgalmát… Lelki értelemben azonban pont az ellenkezője igaz.
Már egy jó ideje érzelmi hullámvasúton ülök, ami egyáltalán nem kellemes, de sajnos ránk, lányokra nagyon jellemző. Nem akartam rá felszállni, de egy erős érzelmi sokkhatás konkrétan belökött az egyik induló kocsiba, és mielőtt feleszméltem volna, már száguldottunk is. Fenn, lenn, fenn, lenn, fenn…
Elhiszem, hogy jól vagyok, sikerült tovább lépnem. Aztán váratlanul jön valami, ami letaszít, és kételkedni kezdek abban, hogy van-e egyáltalán remény arra, hogy valaha rendbe jöjjek és talpra álljak…
Boldog és elégedett vagyok az egyik pillanatban azon értetlenkedve, hogy hogy voltam képes engedni a negatív gondolatoknak, amikor az életemben minden akkora kegyelem. A következő pillanatban pedig tovább gyászolom a múltat, és kétségbeesetten kiáltok Istenhez, hogy „Miért engedted meg ezt az egészet???”. Körülnézek, és semminek nem látom értelmét – aztán mindenben csodát látok… Kijelentem, hogy végre elengedtem azt, akihez/amihez ragaszkodtam, utána pedig szomorúan bevallom, hogy még mindig dédelgetem magamban.
Meg kell mondjam, rendkívül idegtépő ez az utazás, ki akarok szállni.
De van két dolog, ami nagyon belém vésődött ezáltal, és amelyek miatt talán mégsem teljesen hiábavaló ez az eszeveszett érzelmi száguldozás. Persze, több mindent is tanultam, formálódott a gondolkodásom, de ez a két dolog, ami mindennél fontosabb. Az egyik, hogy hála az Úrnak van körülöttem néhány olyan ember, akik még ezekben az őrült érzelmi ingadozásokban sem fordítottak nekem hátat, és hosszú hónapok elteltével sem fáradtak bele abba, hogy újra meg újra meghallgassák a vívódásaimat. Folyamatosan próbálnak felemelni, és imádkoznak a teljes lelki gyógyulásomért. Eddig is nagy értéke volt a szememben az igaz barátságoknak, de ezek most még inkább felértékelődtek és megerősödtek. Ami viszont még ennél is fontosabb, hogy rájöttem:
Isten szüntelenül szeret. Sosincs elege belőlem. Kegyelme kifogyhatatlan, és nem tudok semmi olyat tenni, ami ezen változtatna.
Sokszor annyira elegem van, hogy megkérdőjelezem az Ő szeretetét, türelmét irántam, és szégyellem, hogy még mindig ugyanazzal a nyomorult helyzettel megyek oda Hozzá, amivel egy éve is. Szégyellem magam, mert azt érzem, jobban kéne már lennem, és nem kellene saját magamnak fájdalmat okoznom helytelen gondolatokkal és önmarcangolással. De a Bibliában azt olvassuk, hogy
„Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.” (2. Timóteus 2:13)
És bár úgy érzem, hogy a hullámvasút továbbra is száguld velem, nem kímél a hirtelen kanyaroktól és váratlan zuhanásoktól, tudom, hogy az Ő szeretete tart meg, és számomra ez az egyetlen biztos pont.
Reni
