Talán így egészben még soha nem írtam le azt, hogy mi történt velem korábban. Nehéz is összeszedni minden egyes pillanatát, rezdülését, fontos mérföldköveit. Viszont úgy érzem, muszáj, mert korunknak oly égető krízise ez, melyet talán még fel sem fogunk teljesen.
Nézzetek meg, nem vagyok egy vékony alkat. Nehéz csontozatom van és könnyen feljön rám pár kiló. Nem csoda, az egész családom ilyen cipőben jár, ez van genetikailag belém kódolva. Hogy frusztrál-e? – kérdezitek egy olyan világban, ahol már nem csak a médiában, hanem ennek hatására a társadalomban is elvárássá vált egyfajta tökéletes külső. Ahol már télen mindenki a bikini body-ra hajt, ezek után nyáron meg mindenki takargatja magát, mert itt egy kis narancsbőr, ott meg pár visszér van? Ahol lassacskán már az önutálat és az önostorozás lesz a normális?
Csak álljatok meg egy percre, és gondolkodjatok el azon, hányszor mondtátok már magatokra azt, hogy „basszus, de dagadt vagyok!”, „te jó ég, milyen pattanásos vagyok!” vagy hogy „úgy utálom magam, amiért ilyen a testem!”.
Belegondoltatok abba, milyen romboló hatása van ennek saját magatokra nézve? És abba, hogy a saját önostorozásotok milyen hatással van másokra? Ha nem, most elmesélem a saját történetemet, mert volt, amikor rettentően zavart ez az egész.
Azt már nagyon jól tudhatjátok, hogy milyen alkatom van. Most bemutatnám picit a családom is. Szerető, katolikus családból származom, három húgom van. Igen, én vagyok a legidősebb négyünk közül, az „úttörő”, akinek mindenen át kell esni. Én vagyok az, akinek tapasztalatot kell gyűjteni, példát kell mutatni. Ez sok esetben nagy felelősséggel jár, főleg, hogy már ezek hatalmas elvárások (utat törni meg hasonlók). Gyerekként ez elég jól is ment, szerettem én lenni a tökéletes minta, mert olyankor csak dicsértek. És ez jó volt. Úgy éreztem, amit elvárnak tőlem, annak megfelelek. Mindenkinek megfelelek.
Aztán kisiskolás lettem és sok minden megváltozott. Változott a környezetem és változtam én is, nemcsak belsőleg, hanem külsőleg is. Haladtam a „nőnek érés” útján: pattanásaim lettek és megjelentek a nem kívánt zsírpárnák is (ami – csak úgy halkan megsúgom – ebben az időszakban minden tinédzser lánynál tök normális). Először csak páran tették szóvá. Aztán ezek a jóindulatú észrevételek átváltottak heves, éles piszkálódásokba, kritizálásokba, s én nem tudtam reagálni rájuk. Egy idő után otthonról is megkaptam: „nem kéne annyit enni, mert nem tesz jót az egészségednek”, aztán „Csenge, mozognod kéne, mert ez a kinézet tarthatatlan”. Ez a kinézet tarthatatlan és egészségtelen…
Az volt a legdurvább, amikor negyedikben éppen kint voltunk az udvaron és az egyik lány sorakozónál azt mondta, hogy az lenne a legjobb, ha most azonnal elütne az éppen érkező kisbusz – és ez még csak a történet eleje.
Szerencsére a következő évet már egy nyolcosztályos gimiben kezdtem, ekkor voltam 10 éves. Persze, bennem voltak az általános iskolai sérelmek, de próbáltam túllépni rajtuk és ez jól is ment. Az első két év tök sima volt, új barátaim lettek és teljesen elfogadó közeg vett körül, de már én is láttam magamon, hogy van pár kiló fölöslegem, így elkezdtem napi ötször keveset enni. Persze volt pár fura dolog is, például az, hogy a lányok fele nem evett rendesen, sokszor „elfelejtett enni” – nekem, aki a nap 24 órájában azon gondolkodott, hogy mikor fog következő alkalommal enni és mit, ez elképzelhetetlen volt (és a mai napig az)!
De miért is mondtam, hogy az első két év volt csak zökkenőmentes?
Hatodik végén az egyik lány az osztályból partit szervezett, és ott volt majdnem az egész osztály. Nagyon jó volt a hangulat, én is remekül éreztem magam. A diéta megtette a hatását, végre olyan voltam, mint a többi lány. Normális. Büszke voltam magamra. Azt gondoltam, innentől kezdve már mindenki el fog fogadni. Óriásit tévedtem. Illetve, hatalmasat csalódtam. Képzeljétek, az egyik fiú nagyon humoros hangulatában lebálnázott. Azt mondta RÁM, hogy egy BÁLNA vagyok. Tudjátok, mit válaszoltam erre? Hogy igen, az vagyok, úgy ahogy mondod. Próbáltam nagyon határozott lenni, de nyilván belül majd szétmartak a szavai. Mindegy, sírtam egyet és próbáltam ezen is túltenni magam. Csakhogy a hang elszállt, a sérelem megmaradt.
(Széljegyzetként szeretném nektek elmondani, hogy erről a sztoriról és főleg arról, hogy volt valaki, aki egy nagy állathoz hasonlította a külsőm, évekig nem tudtam beszélni. Egyáltalán nem tudtam kimondani azt a szót, hogy BÁLNA.)
Ezt tetőzte az, mikor hetedik elején – tisztán emlékszem – álltunk a karcsú barátnőimmel a szekrények előtt, és ugyanazt, a lányokra nagyon jellemző társalgást folytattuk le immár századjára: „olyan nagyok a combjaim”; „jajj ne csináld már, nézz már rám, akkora vagyok, mint egy víziló, fogyóznom kéne!”; „jajj ne már, pont te mondod? Látjátok, mekkora hasam van?”. Csakhogy a lányok ebben az esetben nem érték be a panaszkodással, mindegyik bizonygatta, hogy most aztán elkezd diétázni és edzőterembe járni, mert ez az állapot tarthatatlan.
Ettől megijedtem. Végre olyan voltam, mint ők. Ők meg még följebb tették a mércét? Nem baj, gondoltam, a fő cél úgyis az, hogy elfogadjanak és akkor minden király lesz alapon elindultam a lejtőn. Eszembe sem jutott, hogy talán magamnak kellene először megfeleljek.
De hát csodálkozunk rajta? Mondjatok egy olyan csatornát BÁRHONNAN, ahol alapvető fogalom a saját magam szeretete és ismerete.
2011 szeptemberét írtuk, én ekkor 12 éves voltam, úgy 152cm és 55kg.
Elkezdtem minden nap futni az otthoni ellipszis tréneren. Először csak háromnegyed órát, aztán egy egészet, aztán másfél órát, majd volt olyan nap, mikor többször is, emellett az alap 500 felülés volt. És hogy mit ettem? Októberben reggelire már csak egy natúr ACTIVIÁ-t, tízóraira 1 almát, ebédre a menzakaja felét, vagy még azt sem, aztán vacsoráig csak tea, vacsorára pedig saláta, esetleg egy kis csirkemell. Minden nap. Ha otthon voltam, akkor pedig próbáltam kerülni a nagy étkezéseket. Mindig azt mondtam, hogy „bocsi, de már ettem, amúgy is tanulnom kell” és ezzel le is volt tudva az egész.
Imádtam. Olyan volt, mint egy drog. Nem viccelek, teljesen tisztának éreztem magam belül. Minden egyes édes percét kiélveztem, hogy VÉGRE vékony vagyok. Láttam a csuklómon kidudorodó csontot, a bordáimat, a medencecsontomat és kezdett eltűnni a nagy hasam, senki nem piszkált. Élveztem, hogy végre én irányítok mindent, hogy tudom kontrollálni a testem, hogy végre van akaraterőm. A vékonyság megszállottja lettem, ebben találtam menedéket a sok elvárás és elégedetlenség elől.
Tehát még ez év decemberére sikerült 15 kilóval könnyebbnek lennem. Idő közben besárgult a bőröm, sápadt és beesett lett az arcom, megerősödött a szőr a karomon és nem jött meg a menzeszem. Ezt az utóbbit amúgy letudtam azzal, hogy áhh, biztos csak nem állt be…
Először az egyik barátnőm és a tesi tanár vette észre, hogy itt valami nem stimmel. A Tanárnő egyik órán megkérdezte, hogy nem vagyok-e cukorbeteg, mert nagyon esetlen vagyok mostanság, meg sokat fogytam, és ezt ki kellene vizsgálni. Őszintén, ezen egy jót röhögtem és elengedtem a fülem mellett. A barátnőm viszont teljesen kicsapta a biztosítékot, ő ugyanis szólt anyukámnak, hogy utána olvasott ennek; szerinte én szándékosan éheztetem magam, és kéne keríteni egy szakembert. Úgy éreztem, elárultak. Innentől kezdve még jobban magamba fordultam. Már tényleg semmi nem érdekelt, csak az, hogy megmaradjon a kontroll. Képzeljétek, karácsonykor pizsamában, este kezdtem el futni a futógépen!
Ez már anyáéknak sem tetszett, sőt, a családban voltak olyan emberek, akik egyenesen megijedtek tőlem és féltek. Nagymamám például azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint aki most szabadult Auswitzból. A másik meg őrültnek nézett.
Folytatás következik HAMAROSAN 🙂
❤❤