Pár napja fehérbe borult az egész ország. Néhol vékonyabb, néhol vastagabb a hótakaró, de szinte mindenhol esett valamennyi. A mi környékünkön csak egy leheletnyi fehérség borította be a tájat, de szerintem gyönyörű volt. Mintha valaki finoman végighintett volna mindent porcukorral. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én sosem fogom – és nem is akarom – kinőni a hó iránti, gyermeki rajongásomat. Ez alkalommal azonban üzenetet is kaptam Istentől a hóesés által, amit szeretnék most megosztani Veletek.
A havazás előtti pár napban nem igazán voltam jól lelkileg. Sok minden összeadódott, és eléggé kimerültem. Egyrészt a mérhetetlen mennyiségű tanulástól a vizsgaidőszakban, másrészt, mert a saját és mások problémáin hajlamos vagyok túl sokat gondolkozni, ami véget nem érő aggodalom-körforgást tud eredményezni a fejemben. Erről már éppen kezdtem volna egész jól leszokni, most meg újra előjött. Plusz néhány elszabadult, bűnös gondolat; a mindennapi hibáim… Sikeresen leterheltek mindezek a gondolatok, elvették az örömömet, lelkesedésemet, nem tudtam rendesen koncentrálni nagyjából semmire. Ez utóbbi persze még annál is inkább idegesített, mert két vizsgám is volt múlt héten, és tanulnom kellett. Napközben néha elsuttogtam ilyen SOS-jellegű imákat, hogy „Ó, Uram, segíts koncentrálni!”, meg hasonlók, de csak pár nap után kaptam észbe igazán, hogy erről részletesebben beszélnem kéne az én Mennyei Apukámmal. Aznap este már azon vettem észre magam, hogy kb. semminek sem tudok örülni, pedig ezer okot is találhattam volna. Ez nálam már elég súlyos tünet, hiszen akik ismernek, tudják, hogy folyton mosolygok, és én szoktam állandóan lelket önteni másokba.
Szóval kétségbeesve menekültem az én Apukám ölelésébe – tulajdonképpen magam elől. Elegem volt magamból, a bűnös természetemből, és szinte undorodtam attól, hogy már megint mennyire bemocskoltam magam. Elegem volt a saját hitetlenségemből, az aggodalmaimból, hogy miért nem tudok folyamatosan bízni Istenben. Elpanaszoltam neki mindent. Zaklatottan, magamra haragudva, kimerülten, reménytelenül, elcsüggedve, sírva – de végre teljesen őszintén. És amikor kiöntöttem elé a szívem minden búját-baját, akkor az én drága Apukám elkezdte fülembe suttogni, hogy mennyire szeret… hogy ne aggódjak, az Ő kezében van a jövő… hogy Ő a végtelen második esélyek Istene… és hogy sosem tudom magam annyira bemocskolni, hogy Ő ne tudna tisztára mosni. S miközben hallgattam szelíd, szeretetteljes szavait, lassan megnyugodtam, megvigasztalódtam. Éreztem, hogy biztonságban vagyok az Ő ölelésében. Visszaadta a reményt, örömet és békésséget, amit valahol útközben elveszítettem. Folyton elhagyok ezekből valamit, és kicsit szégyellem néha, amikor újra meg újra a keresésükre indulok. De Apukám biztosított róla, hogy nem kell szégyenkeznem, századszorra is nagyon szívesen visszaadja nekem ezeket a kincseket. Mert azok. Napok óta végre békésen hajthattam álomra a fejemet.
Másnap reggel, amikor kinéztem az ablakomon, a már említett „porcukros” látvány fogadott. Felragyogott az arcom, és áhítattal magam elé suttogtam, ami először eszembe jutott: A kegyelem hava!!! Tudom, néha túl gyors az ilyesfajta költői párhuzam nálam, szóval nyugi, mindjárt meg is magyarázom. A hóesés előtt olyan szürke, latyakos volt minden, nem volt valami kellemes kinézni az ablakon. De a hó minden sarat, szemetet betakar, és egységesen ünneplőbe öltözteti a tájat. Persze, ettől az alatta lévő szenny nem tűnik el, de szépen elfedi azt. Olyan a hó, mint Isten kegyelme.
Fehérbe öltöztet, tisztává varázsol, elfedi bűnös természetünket. Bármilyen szennyesnek érzem is magam, ha elfogadom az Ő kegyelmét Jézus áldozata által, akkor olyan tisztán fogok ragyogni, mint a hó. És ha már egyszer elfogadtam, akkor is újra meg újra szükségem van a „hóesésre”, hogy vétkeimből rendszeresen megtisztulhassak. És most az én életemben is eljött az újabb „hóesés”!!! Felfedezésem öröme teljesen átjárt, és egyre csak ezt hajtogattam: „Ó, Istenem, a kegyelem hava, a kegyelem hava…” Azt hiszem, most értettem meg igazán, mit is jelent az alábbi ige a Bibliából:
„Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” – Ézsaiás 1:18
Illetve még egy dalszövegrészlet villant be, amit mostanában sokat hallgattam:
“Tisztítsd meg a szívemet
Formáld át
És adj nekem fehér ruhát
Hogy hadd legyek méltó, Jézus Hozzád
Leborulok lábadhoz
És áldlak
Uram, szívem Királya
És megvallom, hogy szükségem van Rád”
(Ararat Worship: Szükségem van Rád)
Olyan csodálatos, hogy az Úr tényleg nem szűnik megbocsátani, átformálni, megtisztítani, hogy újra ragyogva állhassak meg Előtte – hófehéren.
Írta: Tóth Renáta Anna
