Az előző cikkemben olvashattátok, hogy az elmúlt néhány hónap megpróbáltatásokkal teli volt.
Most így lassan az egész helyzet végén szeretnék beszámolni nektek a nehézségek mellett az áldásokról, amiket megéltem.
Bár a műtétem előtti időszak is nehéz volt, nem tudtam, hogy mekkora nehézségek és fájdalmak várnak rám a műtét után. Annyiban biztos voltam, hogy a teljes gyógyulási idő 1-2 hónap, valamint az orvosok azt mondták, hogy több hétig nem fogok tudni ülni, sőt járni is csak nehezen.
A viszonylag hosszú műtét után iszonyatosan le voltam gyengülve, rengeteg vért vesztettem. Ebben a néhány órában egy ismeretlen, szintén műtéten átesett hölgynek köszönhetem, hogy tartotta bennem a lelket és folyamatos odafigyeléssel volt felém. Számtalan alkalommal, magát megerőltetve ugrott segítségért, ha látta, hogy épp romlik az állapotom megint. Arról nem is beszélve, hogy miután őt hazaengedték a következő nap, felkeresett Messengeren és többször érdeklődött a hogylétem felől, annak ellenére, hogy nem ismertük egymást.
A kórházból öt hosszú nap után kerültem haza, ám az igazi kihívás itt kezdődött. Nyilván a klinikai infúziós fájdalomcsillapítóhoz képest az otthoni bogyós kevésbé volt erős, ez sok kellemetlen pillanatot okozott az első néhány napban. A mai napig nem tudom, hogyan vészeltem át ezeket a napokat.
Az első áldást kb. egy héttel a műtét után éltem meg. Bár mindenki azt mondta, hogy nem fogok tudni ülni több hétig, 10 nappal a műtét után vasárnap este én mégis ott ültem a szentmisén a templomban.
Nem mondom, hogy nem volt kihívás a járás és az egész alkalom végigülése, mégis hatalmas csodának éltem meg. Isten adott erőt, általa bírtam ki az alkalmat. Ez a tapasztalat nem is támaszthatná alá jobban számomra ezt az idézetet: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem!”
Ahogy a cikk előző részében írtam, nagy aggodalom volt bennem, hogy el tudok-e majd menni a szalagavatómra. A bál három héttel a műtét után volt, szinte esélytelennek tűnt, hogy elmenjek. Mégis, ahogy közeledett a napja, úgy döntöttem, hogy bármi történik, nem akarom kihagyni, hiszen egyszer van ilyen az ember életében.
Az utolsó pillanatban kerítettünk báli ruhát, mindössze két próbám volt betanulni a számomra még nem ismert tánclépéseket. Végül nemhogy el tudtam menni a szalagavatómra, de végig is táncoltam. Számomra ez volt a második nagy áldás a gyógyulás folyamata alatt.
Még rengeteg apróságról tudnék beszámolni nektek, hogy miket éltem át, de nem ez a célja ennek a cikknek. Sokkal inkább egy figyelemfelkeltés, hogy a nehéz mindennapokban igenis meg lehet találni a kisebb-nagyobb áldásokat az adott probléma mértékétől függetlenül, csak keresnünk kell.
Bátorítalak Titeket, hogy ilyen lelkülettel tekintsetek az élet megpróbáltatásaira, keressétek Isten áldásait!
Ui.: Hatalmas hála van a szívemben mindenkiért, aki akár imával, akár egy-egy érdeklődéssel támogatott, aggódott értem az elmúlt hónapok alatt.
Dominika
A történet első része:
