Az emberek folyton azt hajtogatják manapság, hogy az egészségügyi dolgozók milyen kegyetlenek, nem törődnek a betegekkel. Természetesen ez sajnos előfordulhat egy-két helyen, de én egészen máshogy tapasztalom mostanában.
Az elmúlt évben rengeteg időt töltöttem ambulancián és klinikán egy igen kellemetlen sebészeti beavatkozás miatt. Még soha életemben nem volt semmilyen hasonló problémám, hála Istennek nem kellett soha műteni vagy hosszabb ideig kezelni ezelőtt. Ebből fakadóan nagyon frusztrált voltam, és bevallom, még féltem is az első sebészeti beavatkozás előtt, mert nem tudtam, mire számítsak.
Mikor beküldtek az ambulanciára, fogalmam sem volt, mi fog történni, csak annyit mondott a háziorvosom, hogy azonnal menjek a sebészetre, de ne egyedül, ha lehet. Ennek ellenére az összes vizsgálatot, kötözést egyedül kellett végigjárjam, nem tudott senki elkísérni se a családból, se a baráti társaságból, amit akkor tragédiaként éltem meg.
Bár nagyon megrázó élmény volt az egész procedúra számomra, mégis az engem kezelő fiatal doktornőnek és az asszisztensnek köszönhetem, hogy nem traumatizált a sebészeti eljárás. El sem tudom mondani, milyen emberségesen bántak velem, minden egyes alkalommal. Figyelték minden rezdülésemet, ha látták, hogy már nem sokáig bírom a fájdalmat, megálltak, megvárták, amíg összeszedem újra minden erőmet, és csak utána folytatták.
Ez tartotta bennem a lelket, ez segített túl minden vizsgálaton. Igaz, hogy minden alkalom előtt izgultam, de abban a pillanatban, hogy megláttam a doktornőt vagy az asszisztenst, egyből megnyugodtam, békesség töltött el.
Tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Ők már ismertek, tudták, mekkora fájdalommal jár a kötözés, és továbbra is nagy odafigyeléssel kezeltek.
Ezért hatalmas hála van a szívemben minden egészségügyben dolgozóért, aki szeretettel és törődéssel bánik a betegekkel, és arra törekszik, hogy minél kevésbé legyen kellemetlen egy-egy eljárás.
Bár még előttem áll egy nagy műtét és egy hosszadalmas gyógyulási folyamat,
mégis minden nap, amikor felkelek, Isten ad erőt és kitartást.
Igen, nem tagadom, megrémisztett ez a kiszámíthatatlanság, nem tudtam, hogy egyáltalán képes leszek-e például táncolni a saját szalagavató bálomon, vagy ha nem is táncolni, de ülni vagy állni. Ezek a tények azonban sosem ingatták meg a hitemet Istenben és abban a tudatban, hogy Ő mindig a legjobbat akarja nekem.
Dominika
