Megállt a világ…
de nem akárhogy:
a feje tetejére állt.
A te kis világod
sem olyan szokványos –
te hogy állsz?
Lehet, hogy azt kívánod:
csak legyen vége már…
De most, hogy otthon vagy,
gondolkozz el, kérlek,
hogy kicsoda vagy,
és micsoda az élet?
Mit tartasz értéknek?
És vajon mid marad,
ha búcsút intve a kék égnek,
bezárva találod magad?
Pár szívedhez-nőtt emlék?
Homályosan felsejlő arcok?
Sikerek, melyekkel büszkélkedtél?
Mindez csak élettelen műcsarnok…
Vagy foltok, karcok
tarkítják lelked finom üvegét?
A Félelem vesz tőled sarcot,
s mosolyod akár egy megfakult kép?
Valójában nem marad semmid,
csak önmagad…
Járvány vagy tűzvész elveheti
mindened – s akkor mi marad?
Ha a Remény töltése átszakad,
hagyod, hogy belefulladj a kétségbe, s ennyi?
Vagy utolsó segélykiáltásodat
a Menny Urának próbálod elsuttogni?
Próbáltad már?
Bármi is erre válaszod,
Isten mindig vár,
előtte nincs titok,
tudta már előre minden gondolatod,
szavad, tetted és hibád…
Gyermekének fogad, ha akarod,
ezért adta Fiát a Golgotán.
Látom, erre csak legyintesz,
ezt már mástól is hallottad…
Inkább képzelet-madárkát repítesz
oda, hol beteljesült álmaid lakoznak?
Vagy ködös jövőbe tekintesz,
és mindegy, hogy mit hoz a holnap?
De hidd el, nem attól lesz jobb neked,
ha majd újra azt teheted,
amiben kedved leled,
hanem ha Istent megleled,
ha megérzed végre mennyire szeret,
ha kezébe teszed a jövőd, a félelmeidet,
ha Vele kezded el élni az életed,
s rájössz: boldoggá csak is Ő tehet!
Engedd, hogy e vers a felszínnél mélyebbre merüljön,
És szíved Isten szívéhez közelebb kerüljön!
Tóth Renáta Anna
