Nem számít, hányszor estél pánikba. Nem számít, hányszor vergődtél gondolataid lavinájában. Nem számít, hányszor fetrengtél porban. Nem számít, hányszor vallottál kudarcot. Nem számít, hány éves vagy. Nem számít, hányszor sírtál. Nem számít… De! Van valami, ami mégis számít. Hiszen, mindezek ellenére ember maradtál!
Ember, aki erőt vett magán. Ember, aki megrázta magát, mosolyra húzta a száját, leporolta a ruháját és felállt. Ember, aki belátta, hogy nem irányíthat mindent. Ember, aki ráeszmélt, hogy önmagában mennyire esendő. Ember, aki megbékélt a múltjával. Ember, aki bizakodva tekint a jövőbe. Ember, aki belekapaszkodott az egyetlen járható Útba. Ember, aki szépen lassan átadta a gyeplőt. Ember, aki rájött, hogy halandó, s az óra ketyeg.
Ember vagy Te is, de ember vagyok én is. A Te életedben is vannak hullámvölgyek, az én életemben is vannak előre be nem látható szerpentinek.
De épp ez a lényeg bennük! Az ember nem tud rájuk felkészülni, viszont vissza tud hozzájuk kanyarodni. És ez a szép. Ez a lényeg. A jó Isten semmit sem hoz az életünkbe véletlenül. Minden okkal történik. Mindennek jól meghatározott célja és szerepe van az életünkben.
Egyetlen ilyen tapasztalat sem füstbe való. Ellenkezőleg. Inkább üstbe, hogy jól összefortyogjon, s végül egy rendkívüli plusz ízt adjon a mi egyébként is sajátos életmasszánkhoz.
Amikor közel másfél év után felbontottam a hallgatói szerződésemet az egyetemmel, ahol tanultam, valaki azt mondta, hogy „na, most füstbe ment 2 kerek éved”. Én akkor sem értettem egyet az illetővel, és most sem teszem. Ha azt kérdezed, hogy miért, akkor gondoljunk csak bele: másfél év alatt mennyi impulzus éri az embert?! Elég, ha csak egy napot veszünk. Ugye mennyi minden történhet egy nap leforgása alatt? Nos, hát akkor elég megsaccolni, hogy mennyi 540 alatt.. És ezeknek az impulzusoknak bizony komoly szerepük van abban, hogy önmagunk legjobb változataivá konvertálódjunk. Mindenik megcsillogtatja személyiségünk köntösének egy-egy csiszolatlan gyémántját, s ha nem tenné, bizony könnyen lehet, hogy máig is rejtve maradnának, ami óriási veszteség lenne a számunkra.
Mindemellett, vétek megfeledkezni arról, hogy életünk minden egyes perce ajándék, s a kis dolgok, apró csodák többet jelentenek a monumentális semminél. Életünk legszebb emlékeit pillanatoknak köszönhetjük, nem éveknek. Az évekig tartó dínomdánom csak a mesékben válik valósággá. Mellesleg! Nem tudom, hogy tudjátok-e, mitől finom a jó halászlé? És most nem a sóra gondolok. Sem nem a jól ismert szegedi paprikára. Egyszerűen csak arra, hogy az igazi halászlé kulcsa a sokszínűség: többféle fajtájú hal egymással elkeveredve. Mert az igazi íz több aromából tevődik össze, míg el nem nyeri a tökéletes egyveleget. Ahogy minden hal hozzáadja a maga kis ízvilágát ahhoz a leveshez, úgy minden tapasztalat, amely bennünket ért másfél, kettő vagy akár tíz év alatt hozzáadja a mi lényünkhöz a maga kis hozadékait: ajándékait, tanulságait vagy éppen figyelmeztetéseit. Ezekre pedig mind szükségünk is van az igazi életben maradáshoz.
És kitudja, talán ezek a tapasztalataink lesznek azok, amik révén segíteni tudjuk majd azokat, akik hozzánk fordulnak, amikor egy ilyen hullámvölgyben találják magukat. Én ebben hiszek. Nem szabad feladni! Ha kell, akkor inkább újra kell tervezni. Kell bízni! Fel kell állni! Kell folytatni! Kell menni tovább! Egyenesen előre. Előre, igen. Mert az óra sem az óramutató járásával ellentétesen halad, de az idő vészesen pereg.
Lehet, hogy Te másképp tervezted, de Isten terve sok mindent felülír. De tudod mit? Mégis így tökéletes.
Madaras Szilvia
