„Nem lehet sem látni, sem megérinteni a világ legszebb dolgait. Ezeket a szívnek kell éreznie.” – Helen Keller
Lányként elmondhatom, hogy nekünk, lányoknak különösen fontos az, hogy valami szép, esztétikus legyen már ránézésre is, sőt! Nem csak a környezetünktől várjuk el, hogy szép legyen, hanem mi magunk is szeretünk csinosak lenni. Ma egy másik olyan nőről fogok írni, aki ugyanúgy nem nézhette meg a tükörben, hogy egy-egy ruha milyen jól áll rajta, mint ahogyan a tegnap bemutatott Helen Keller sem. Ő pedig nem más, mint Sheila Hocken, akit az Emma meg én (1978) című könyvéből ismerek, és akinek története szintén nagy hatással volt rám.
Ezt a könyvet sem most olvastam, hanem kiskamaszként, de nagyon meghatározó volt a látássérültekről kialakított képem formálásában. A könyv írója nagyon kedves, közvetlen stílusban meséli el, hogy milyen nagy változást hozott vak életébe Emma, a csupaszív vakvezető kutya, és hogyan tudott az ő segítségével egyre inkább önálló életet élni. Könnyen olvasható, érdekes olvasmány, amelyen keresztül bepillantást nyerhetünk a fiatal, vak lány életébe, mindennapi örömeibe, küzdelmeibe. A történet végkifejletét nem akarom elspoilerezni, szóval, akit érdekel, olvassa el a könyvet! 😉
Olyan bátorító volt nekem arról olvasni, hogy egy vak fiatal is tud boldogulni az életben, és ha ő sem adta fel, akkor nekünk meg végképp nem szabad! Illetve az is olyan nagyszerű, hogy képeznek vakvezető kutyákat, akik óriási segítséget, támaszt jelentenek ezeknek az embereknek. Talán ebből a könyvből értettem meg igazán az ilyen segítő kutyák kiképzésének jelentőségét, szükségességét, ugyanakkor azt is, hogy sajnos még mindig milyen ritka, hogy ilyenhez hozzájusson az, akinek szüksége lenne rá. De még mielőtt ez utóbbi tény túlságosan lehangolna, inkább felveszem ezt is az imalistámra, hogy minél több vak / látássérült kaphasson egy négylábú segítőtársat.
Sajnos nem vagyunk minden egyes percben annak tudatában, valójában mekkora ajándék Istentől a látásunk és a hallásunk. A hétköznapi rohanásban teljesen természetesnek vesszük, hogy gyönyörű tájakat láthatunk, vagy kellemes dallamokat hallhatunk. Akik ismernek, tudják, hogy úgymond természetes dolgoknak is rendkívül tudok örülni, így előfordul, hogy hirtelen rácsodálkozom a látás és hallás különleges voltára, és lelkendezni kezdek a barátaimnak, hogy: „Jaj, hát nem klassz, hogy láthatom a fény és árnyék játékát a faleveleken?” Titeket is szeretnélek arra biztatni, hogy rendszeresen köszönjétek meg Istennek, hogyha egészséges a szemetek, fületek, kezetek, lábatok! Ha pedig bármilyen testi fogyatékossággal élsz, tudd, hogy Isten azt is az Ő dicsőségére fogja felhasználni, mert „az Ő ereje erőtlenség által ér célhoz” (2Korintus 12:9 alapján). A hálaadás és a bizakodó hozzáállás igazi fénysugárként tud betörni a kétségbeesés és pesszimizmus sötétségébe – akár egészségesek vagyunk, akár nem.
Véleményem szerint az sem elhanyagolható, hogy lelki szemeinkkel is lássunk, lelki füleinkkel is halljunk. Hogy értem ezt? A mai világ vak arra, hogy meglássa a rengeteg csillogás mögött az igazán lényeges dolgokat, süket arra, hogy a közhelyek mögött meghallja a körülötte élők valódi problémáit. Én is hajlamos vagyok rá, hogy ha olyan kedvem van, szemellenzővel és bedugott füllel járjak a világban, mondván, hogy nem az én dolgom ezekkel foglalkozni, semmi közöm ahhoz a másik emberhez. És persze utólag mindig elszégyellem magam, hogy hogy nem vettem észre, hogy az illetőnek mire volt szüksége, és tudtam volna neki segíteni, de helyette elrohantam mellette. Így ez a felszólítás magamnak is szól:
Ha már fizikailag nem vagyunk vakok és süketek, lelkileg se legyünk azok! Lehet, hogy pont te leszel az, akin keresztül „fény tör be a sötétségbe”!
Ha bármilyen kérdésed volna, vagy megosztanád velünk a gondolataidat, bátran írj nekünk a hello@bellagirlmagazin.hu címre!
Szeretettel: Renáta
