„Fordítsd az arcodat a nap felé, és minden árnyék mögéd kerül.” – Helen Keller
Nagyjából másfél hete, október 15-én volt a vakok és gyengénlátók világnapja, melyet A Fehér Bot Napja néven is ismerünk. Anélkül, hogy ezt tudtam volna, magamtól is eszembe jutott a vakság, amikor elkezdtem gondolkodni a tematikus hetem témáján. Egy olyan embernek, aki nem lát, a sötétség és vakság fogalma lényegében ugyanaz – vontam le magamban ezt a megdöbbentő következtetést. Ezért úgy döntöttem, hogy szeretnék nektek két vak hölgyet bemutatni, akiknek az élete nagyon inspiráló számomra, és remélem, nektek is az lesz. Egyiküket sem ismer(t)em személyesen, csak könyvek és egy film alapján, tehát akár könyv- és filmajánlónak is tekinthető ez a mostani írásom.
Helen Kellerrel kezdeném, akitől a fenti, jól ismert idézet is származik. 1880-ban született Amerikában, és egy súlyos gyerekkori betegség következtében elveszítette a látását és hallását is. Egy kisgyereket még akkor sem könnyű felnevelni, ha egészséges, hát még, ha ilyen komoly testi fogyatékosságai vannak. Beleborzongok, ha megpróbálom magam beleképzelni akár a szülei, vagy maga Helen helyzetébe! Isten azonban gondoskodott róla, hogy a lehető legtöbb dolgot ő is megtapasztalhassa a körülötte lévő világból. 7 éves korában lett a tanárnője Anne Sullivan, akinek sok időre és türelemre volt szüksége, hogy először is megnevelje az elkényeztetett kislányt, majd elkezdhesse tanítani. Helen tanításának kezdeteiről szól A csodatévő (1962) című film, amit nemrég volt lehetőségem megnézni, és mindenkinek jó szívvel ajánlom. Elképesztő volt azt látni, hogy mennyi küzdelemmel járt a tanárnőnek elérni azt az áttörést, ahonnan kezdve Helen megértette, hogy mit is akar neki tanítani a kézjelekkel, és egyre jobban kinyílhatott számára a világ. Anne Sullivan sikere a siketvak lány tanításában olyan hihetetlen csodának számított (Helen lett az első, aki süketsége és vaksága ellenére diplomát szerzett), hogy a tanárnőt „csodatévőnek” nevezték el – innen a film címe. És bár ezt méltán lehet csodának nevezni, a csodatévő sokkal inkább Isten, mintsem a tanárnő maga. Itt térnék át Phyllis Garlick könyvére, melynek magyar fordítás szerinti címét választottam írásom címének: Fény tör be a sötétségbe (Evangéliumi Kiadó), ugyanis ez a könyv sokkal jobban kiemeli Isten szerepét Helen tanításának folyamatában és későbbi életében, mint a film. A könyvből derül ki, hogy ki is az igazi Csodatévő. Megtudhatjuk, hogy Helen családja és tanárnője is komoly hívő emberek voltak, akik sokat imádkoztak a kislányért, az Úrnak adtak hálát különlegesen beindult folyamatos értelmi fejlődéséért.
Jó pár éve volt már, hogy ezt a könyvet olvastam, nem emlékszem már mindenre, de azt tudom, hogy teljesen lenyűgözött az, hogy egy siketvak lánynak is megadatott, hogy megismerje és szívébe fogadja Jézust. Fantasztikus, hogy Istennek semmilyen testi fogyatékosság nem akadály ahhoz, hogy megérintse az ember szívét végtelen kegyelmével és szeretetével. Az alábbi idézetben Helen egyértelműen bizonyságot tesz a Mindenható Istenbe vetett hitéről:
„Köszönöm, Istenem, fogyatékosságomat, mert általa találtam meg magamat, a munkámat… sőt téged is, Istenem! Köszönöm, hogy életem sötét és néma éveiben használtad életemet valami célra, melyet ugyan nem ismerek, de egy napon majd mindent meg fogok érteni, és akkor nagyon elégedett leszek. Hiszem, hogy az életet azért kaptuk, hogy növekedjünk a szeretetben. Hiszem, hogy bennem vagy, Istenem, miként a nap a fényben és az illat a virágban. Fény az én sötétségemben! Hang a csöndemben. Hiszem az örök életet. Hiszem, hogy ott enyémek lesznek azok az érzékek, amelyeket most nélkülözök, és hogy odaát csodaszép otthonom lesz, telve színnel, zenével, virágok bólogatásával és szeretteim arcával.”
Ha bármilyen kérdésed volna, vagy megosztanád velünk a gondolataidat, bátran írj nekünk a hello@bellagirlmagazin.hu címre!
Szeretettel: Renáta
