El sem hiszem, de itt vagyok, elérkezett az utolsó évem a gimnáziumban. Rengeteg érzelem kavargott bennem egész nyáron: izgalom, félelem, büszkeség, magabiztosság, céltudatosság, búcsúzás. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy érzem magam most, ezeket biztos felsorolnám.
Izgatott vagyok az új élet, új jövő iránt. Főleg azért, mert már évek óta tervezem, tökéletesítem a gimnázium utáni életemet.
Mégis mostanában már-már legjobb barátom a félelem. Félek elengedni a jelent, a barátokat, a megszokott környezetet. Váratlan pillanatokban felmerül bennem a kérdés: mi van, ha nem…? Ezt a mondatot sokféleképpen be tudnám fejezni jelenleg. Mi van, ha nem jutok be az egyetemre? Mi van, ha Isten nem ezt a jövőt szánja nekem? Egész estig sorolhatnám a kérdéseket, amelyek a fejemben kavarognak.
A diákoknak ritkán jut eszébe ilyenkor a büszkeség. Pedig talán ez kellene legyen az első érzés szeptember elsején.
Büszkének lenni arra, hogy eljutottam idáig. Büszkének lenni arra, hogy már elértem azokat a célokat az életemben, amelyekért küzdöttem.
Ugyanakkor álmaim megvalósításának egyik alapköve a magabiztosság. Ebből fakadóan magabiztosan állok neki ennek az évnek, tudva, hogy mi a célom, mit szeretnék és mit tudok teljesíteni. Enélkül könnyen hátráltathatom önmagamat. Főleg, ha azt hajtogatom, hogy úgyse fogok bejutni, nem fogom bírni a nyomást stb.
Ha Isten segítségét kérem az életembe, Ő megadja azt a békét és nyugalmat, amire szükségem lesz az év során.
Búcsúzás. Igen, el kell búcsúzni a régi osztálytársaktól, iskolától. De búcsút kell mondanom a sok rossz emléknek és szenvedésnek, ami az évek során ért. Ugyanis, ha nem teszem meg ezt a lépést, képtelen leszek a jövőm elé nézni. Nem szabad a múlton rágódnom, ha már a következő életszakaszom élem.
Tehát hogyan érdemes nekiállnom a végzős évnek? Magabiztosan és tudva, hogy a Mennyei Atya őrzi minden léptem, és a legjobb jövőt tervezi számomra.
Dominika
