Nagyjából az egész nyaram ezzel telt. A legózással.
Mármint nem a kis kockák összeépítésével, hanem önmagam újra felfedezésével és rendberakásával.
Ott kezdődött, hogy mire a vizsgaidőszakhoz értünk, ami bölcsésszakon olyan, mintha már lefutottál volna két maratont, majd a nyakadba varrnának még egy akadályfutást, teljesen kimerültem. Máskor is voltam már fáradt az egyetemen, mert valljuk be, a suli a hajtásról szól, de ez valahogy más volt. Hiába pihentem, nem töltődtem fel teljesen. Naponta tört el a mécses, minden apró nehézségtől azt éreztem, hogy nem bírom tovább. Hiába aludtam eleget, és volt erőm a tanuláshoz, de nem volt igazán életkedvem. Azt hittem, hogy ez csak a vizsgák miatt van, viszont ez az alapérzés a megmérettetések után is velem maradt. Egy kedves ismerősömmel beszélgettünk, mikor megfogalmazta, hogy azt látja, hogy valamilyen fájdalommal küzdök. De egyikünk sem tudta megfogalmazni, mi az.
Pár nap múlva Isten elé vittem a szívemet, végre úgy igazán le tudtam csendesedni a sok pörgés után és kértem, hogy mutasson rá, mi a baj és rakjon is rendbe.
Ott esett le a probléma: elvesztettem önmagam. Nem úgy, mint ahogyan egy esernyőt vesztünk el vagy a telefonunkat. Vagy esetleg a legjobb pasi insta nevét, ami a zsebünkben lévő cetlin volt. Ezeket hamar észrevesszük, és idegbajt kapunk.
De hogy veszed észre, ha önmagadat hagytad el az egyik sarkon?
Eszembe jutott egy régi indián mondás, mely szerint a törzsfőnök leszáll a vonatról és halkan megjegyzi, hogy inkább bevárja, míg a lelke odaér. Nyár elején pont ennek jött el nálam az ideje.
Nem volt egyszerű szembenézni azzal a sok félrerakott gondolattal, kérdéssel, érzelemmel, amit a szemeszter alatt bedobtam a szekrénybe azzal a jelszóval, hogy most tanulni kell. Akkor muszáj volt egyesével végig venni őket: egyáltalán mit érzek most, milyen gondolatok forognak bennem? Merre akarok tovább tanulni? Értékes vagyok-e? Merre szeretném, hogy az életem tovább haladjon? Jó döntéseket hozok-e? És még millió kérdés cikázott bennem.
Az első lépések voltak a legnehezebbek. Viszont a Szentlélek ott is kisegített, jött egy gondolat, hogy ha nem tudom megfogni, hogy most épp mi folyik bennem, mert annyira sok így egyszerre, akkor kezdjem el mesélni. Kezdjem el egyesével mondani az Úristennek, hogy „ez a lány, aki most itt ül…..” Eleinte egy-egy óráig is soroltam a bennem lévő dolgokat. És az Úrjézus végighallgatott.
Szépen lassan, ahogyan bogozgattam a lelkem, kezdtem újra felfedezni önmagam. A színeimet, az áldásaimat, azt a sok mindent, ami megmozgat engem.
Azt is megtanultam emellett a nyáron, hogy lehet pihenni. Szabad semmit sem csinálni. Szabad csak úgy olvasni, sorozatot nézni, vagy épp kiülni az egyetemi campus egy kieső sarkába és imádkozni.
Nem egyszerűek ezek az utak, amikor önmagunkkal kell szembenéznünk. Amikor a legmélyebb dolgainkat kell megvizsgálnunk. De ezeken az utakon mindig kincsek vannak elrejtve. Azért is nagyon hálás vagyok, hogy minden lépést Istennel tudtam megtenni, valahogy mindig ott volt mellettem a Jelenléte.
És ahogy egyre több mindent felfedeztem magamban, egyszer csak újra a zongorám mellett kötöttem ki. Azokkal a dalokkal, amiket régen órákon át énekeltem, lényem legmélyebb részeivel. Akkor ébredtem rá arra, hogy egyrészt mennyire hiányzott a dicsőítés, hiszen valahogy ott tudok igazán Istenhez kötődni. Másrészt mennyire sokféle részből áll az énem. Én egy meglehetősen sokszínű, ebből adódóan keszekusza lány vagyok. Egyes helyzetekben introvertált, másokban extrovertált, egyszerre könyvmoly és sportoló, egyszerre borzalmasan tudatos és maximalista, viszont néha nagyon kiszámíthatatlan. Hozzám tartozik az a Fanni, aki a Campus fesztiválon ugrál a barátjával, de az is, aki az egyetemi gyülekezetben szívja magába az Igét. Sőt, az is, akinek fogalma sincs néha, hogy merre tovább az életben, de az is, aki legszívesebben minden hónapot precízen megtervezne.
S rá kellett jönnöm, hogy ez így van jól.
Valamiért így lettem megteremtve, s ezt az összevisszaságomat, a sokszínűségemet is fel tudja használni mások életében Isten. Mert mindig ez a lényeg. Hogy tudok-e akár észrevétlenül is mások számára áldás lenni. Úgy ahogy vagyok, akként a Fanniként, ahol éppen tartok.
S talán valaki más is épp legózik mellettem. Aki mellé én is leülhetek, ahogy az élő Isten is leült mellém azon a nyári meleg napon. És akkor majd együtt legózunk. Aminek a végén, de leginkább a közepén és folyamán kiformálódik valami nagyon szép.
Sosem leszünk igazán készek. De mindig lehetünk olyanok, akikben Isten gyönyörködik.
