Sok szeretettel osztjuk meg Veletek a 2018-as évben meghirdetett írói pályázatunk nyertes írásának egy részletét, s SZÍVBŐL GRATULÁLUNK BARTHA BORBÁLÁNAK, akinek köszönhetjük ezeket a csodálatos sorokat.
Tizenhét éves voltam, és már csak alig néhány hónap választott el az érettségitől, életem első, komolyabb megpróbáltatásától, már ami az iskolai teljesítményt illeti. Amolyan pedáns, rendeske diák lévén, a szorgalom és az iskolai helytállás nagyon is fontos helyen álltak az életemben. S mivel szerettem tanulni- valójában a tanulás és a tanítás volt a mindenem-, ezért igazi öröm érte a szívemet, amikor egyik évfolyamtársam, Laci, egyik nap eljött hozzánk, és arra kért, hogy együtt készüljünk fel az érettségire.
Laci egy kedves szívű, kissé bohókás és meglehetősen szétszórt természetű fiú volt, akivel nyolc éven át osztálytársak voltunk az általános iskolában, most, a gimiben pedig évfolyamtársak. Így hát, amikor megkért, hogy készítsem fel néhány tantárgyból, repesett a szívem örömében. Ez kicsit furcsán hangzik, tudom, de valójában arról volt szó, hogy végre valakit taníthattam … Persze, azt én sem sejthettem, hogy ez az együttműködés életem legizgalmasabb kalandtúrájának a kezdete lesz majd.
Még nem is tavaszodott, mi már ott ültünk a könyvek fölött, és én lázasan magyaráztam Lacinak a magyart, matekot, angolt, oroszt és a történelmet. Meg kell mondjam, tényleg nagyon élveztem … Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy minden alkalommal, ahogy befejeztük a tanulást, Laci Jézus Krisztusról kezdett el mesélni nekem. S nem csak nekem, hanem Katának is, aki a testvérem. Bár a nagymamánk istenfélő életet élt és sokat imádkozott azért, hogy mi, gyerekek megtérjünk, a szüleink hitetlenek voltak, és nagyon sebzett lelkűek, akiknek az életét maga a gonosz próbálta teljesen tönkre tenni, s rajtuk keresztül persze a miénket is. Így aztán Istentől bár távol nőttünk fel, mégis volt bennem egyfajta istenfélelem, de az Urat nem ismertem, és hozzá az utat sem.
Laci minden közös tanulás után kitartóan, nagy lelkesedéssel beszélt Jézusról nekünk, s elhívott bennünket a református gyülekezet ifjúsági körébe is. Katának és nekem rengeteg kérdésem volt a világ keletkezését és az ember életének értelmét illetően. A gonoszságot, a betegséget, a bűnt, a megváltást, Isten létezését, Isten tulajdonságait és minden ehhez hasonlót alaposan szerettem volna megérteni, hiszen számomra a hitre jutás kulcsa ebben rejlett. A kérdések csak úgy áradtak és áradtak, Laci alig győzte megválaszolni őket.
Már az első pillanattól fogva észrevettem, hogy Laci nagy alázattal és szeretettel felel a néha magam előtt is bután hangzó, vagy éppen túlságosan is naiv, illetve alkalmanként hitetlenkedő és értetlenkedő kérdéseimre. Aztán egy idő után egyre kíváncsibb lettem. Mindennek utána akartam járni, mindent tudni szerettem volna, hiszen, bár még csak tizenhét éves voltam, az élet értelmét és Isten kilétét már rég kutattam, csak még a válaszokat nem tudtam. Nem találtam meg őket sem ebben az életben, sem egyetlen irodalmi műben, sehol sem. De ahogy hétről hétre egyre jobban megnyílt Isten előtt a szívem, a Szentlelke által az Úr úgy kezdett munkálkodni bennem.
Hamarosan eljött az érettségi, amin mindketten sikeresen túl is estünk. Bár ezzel – az én nagy szomorúságomra – tanítói pályafutásom egy kis időre félre kellett tennem. A nyár folyamán azonban tovább folytatódtak az események. Eljártunk Katával a református ifjúsági alkalmakra, ahol Isten egyre csak munkálkodott a szívünkben.
Októbert írtunk, amikor Laci elhívott Debrecenben egy evangelizációs hétre, amit az egyetemi templomban rendeztek. Ekkor már főiskolásként vettem részt az esti istentiszteleteken, és legnagyobb meglepetésemre minden este olyan volt, mintha a református lelkész nekem prédikált volna. Minden szava szíven talált. A hét igéje a következő volt: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom, és ő énvelem.” (Jelenések könyve 3:20)
Tudtam, hogy az Úr arra vár, hogy megnyissam a szívem, és behívjam az életembe. Mivel még mindig nem voltam teljesen biztos benne, hogy minden kétséget kizáróan létezik Isten, pedig már háromnegyed éve puhította az Úr a kérges szívemet, ezért ezen a héten a következőt mondtam a Mindenható Istennek: „Uram, ha tényleg létezel, mutasd meg magad nekem!”
Így aztán valami ellenállhatatlan erő megragadta a szívemet, és annyira megérintettek az elhangzott üzenetek, hogy az evangelizációs hét utolsó estéjén nem is tudtam mást tenni, mint hogy behívtam Jézust az életembe. Isten ugyanis annyira valóságossá vált számomra, olyan erővel járta át a lelkem. A lelkész kérte, hogy akik befogadták az Urat, menjenek előre, és maradjanak ott az istentisztelet végeztével. El sem tudtam képzelni, hogy miért kellett volna előre menjek, így kétségek, őrlődések közepette, azonban mégis a félelmeimnek engedve, mégsem mentem előre. Csak ott álltam és vártam, hogy az istentisztelet egyszer csak véget érjen.
De már potyogtak is a könnyeim, a buszon sem tudtam visszatartani őket az úton hazafelé. Olyan szörnyen éreztem magam, tudtam, hogy van Isten, aki a Szeretet, akivel épp most találkoztam, aki elvette a kereszten a bűneimet, s én Őt máris elárultam … Még annyit sem tudtam megtenni érte, hogy előre menjek, és róla bizonyságot tegyek, pedig Ő az életét adta értem. Nagyon rosszul éreztem magam. Kis albérleti szobámba hazaérve hangosan zokogtam, és úgy éreztem, hogy ezen az egész világon én vagyok a legbűnösebb lélek. A bűneim terhe annyira nyomta a vállamat, hogy a súly alatt majd összeroppantam. Minden bűnömet megvallottam az Úrnak, minden szeretetlenségemet, gyávaságomat, a bántó szavakat és tetteket, a hitetlenségemet, a gőgömet, és mindent, amit csak lehetett. Órákig csak imádkoztam és zokogtam, s így sírtam álomba magam azon a késő októberi éjjelen …
Szerző: Bartha Borbála
A teljes cikk a nyomtatott Bella Girl Magazinunk második, téli számában olvasható. IDE kattintva a nyomtatott magazin előfizethető és a korábbi lapszám megrendelhető.
AKTUÁLIS ÍRÓI PÁLYÁZATUNKRÓL ITT OLVASHATSZ: https://bellagirlmagazin.hu/palyazat/
