Tinikoromban volt egy sláger, ami arról szólt, hogy a szerző hogyan szeretne élni: felszabadultan. Volt benne pár sor, ami nagyon magával ragadott, és amire azóta is gyakran gondolok. Az a lényege, hogy amikor életem végére érek, visszanézem, mint egy filmet és szeretnék úgy ülni a moziban, hogy elégedett legyek vele. Ez a gondolat azóta is elő-előbukkan a gondolataimból, és segít, ha döntenem kell.
Alapvetően nehezen lépek ki a komfortzónámból. Szeretem a kalandokat, szeretek jó sztorikat mesélni, de általában csak utólag – amikor már túl vagyok rajta, amikor már tudom, milyen érzés. Egy helyzet kapujában állva persze sokkal egyszerűbb a kényelmet választani, és a zónán belül maradni. Viszont utálom azt a gondolatot, hogy leélem az életem, és visszanézve bánom a kihagyott lehetőségeket, a ki nem mondott szavakat, a tettekbe át nem ültetett ötleteket. 8 éves lehettem, amikor lehetőségem volt a családunk egy barátjával kipróbálni a sárkányrepülőzést. Ott álltam a sorban, és a fejemben kavarogtak a gondolatok:
Akarom én ezt? Nem is ismerem igazából ezt az embert. És nagyon magasra megyünk. De azért akarom. De félek is. Végül kihagytam, mert féltem. Egy órával később már őrülten bántam és akkor elhatároztam, hogy ez nem történhet meg újra. Nem fogom hagyni, hogy a félelem visszatartson. De a fáradtság sem, vagy az, hogy éppen nincs kedvem valamihez. Ebben pedig segít az is, hogy elképzelem az életem filmjét.
A teljes cikk a nyomtatott Bella Girl Magazinunk negyedik számában olvasható. IDE kattintva a nyomtatott magazin előfizethető és a korábbi lapszám megrendelhető.
