Kedves, Bella lány olvasóm!
Megvallom neked őszintén, ebbe az írásomba a szokásomtól eltérően nehezen fogok bele. Méghozzá azért, mert ez nem egy egyszerű és fájdalommentes téma. Ráadásul annál könnyebben át lehet csúszni megbántásba és vádaskodásba, ami semmiképp nem célom.
Mi is ez a téma? Az elfogadás, nyitottság és kölcsönös tisztelet témája.
Kérdezheted, hogy miért van ennyire most a szívemen ez az egyelőre kissé homályos gondolatmenet. Ugyanis az elmúlt napokban, hetekben több olyan kommentháborúba csöppentem bele, ahol a két fél teljesen egymásnak feszült. Ez jócskán elgondolkodtatott. Továbbá egyetemistaként egyre több személlyel, nagyon különböző fiatalokkal találkozom, ezáltal a horizontommal együtt az érdeklődési köröm is egyre tágul.
Ezek az események és folyamatok ébresztettek fel bennem egy nagyon fontos kérdést:
El tudom-e fogadni azt, ha egy hozzám hasonló keresztény ember hite néhány ponton különbözik az enyémtől? Vagy mindenképp meg akarom őt győzni a saját igazamról?
Tudom, ezek éles és súlyos kérdések. Már eleve az nehéz helyzet, amikor a beszélgető partnerem hitügyileg máshol jár az életében, hiszen ebben az esetben a számomra kulcsfogalmak – életem egyik legfontosabb része – nem annyira releváns számára, vagy akár fájdalmat keltő, dühítő is lehet. Nagyon könnyen el lehet beszélni egymás mellett egy ilyen helyzetben, hiszen sokszor a fogalmaink mögött húzódó jelentések (bűn, halál, törvény, megváltás, atyai szeretet) is különböznek. S ekkor veszi legtöbbször kezdetét az, amit az okos emberek csak úgy emlegetnek, hogy karaktergyilkosság. Vagyis már nem is a másik érveire reagálok és cáfolom meg esetleg oly módon, hogy közös nevezőre jussunk, hanem őt magát. Persze mondhatjuk azt, hogy á, csak bebizonyítom, hogy nekem van igazam. Igen, de milyen áron? Elfogadható-e és szeretetteljes-e, ha a Krisztusról való bizonyságtevésünk közben átgázolunk a másik félen, megszégyenítjük őt magát, anélkül, hogy az ő saját miértjeit megértenénk és megismernénk? Mi bújik a szavai, az Istenről alkotott képe mögött? Természetesen igen, mi, keresztények is kapjuk a nyakunkba a szebbnél szebb bántásokat, kritikákat és a megalázó, durva megjegyzéseket. De megmondom az őszintét, hogyha igenis veszem a bátorságot és az alázatot, hogy végiggondoljam néha ezeket az érveket, akadnak olyanok, amiknek magammal kapcsolatban igazat tudok adni. És bizony elgondolkodom azon ilyenkor, amikor beleszállok egy vitába, ami egy idő után úgy elfajul, hogy megbántom vele a másik embert, – még akkor is, ha mindez online térben, arctalanul folyik- hogy Krisztust képviselem-e mindezzel? Krisztusi szeretettel vagyok jelen az adott szituációban? Azt az Úr Jézust hordozom-e, aki szolgálatának kezdetén ezeket a szavakat intézte hallgatóihoz:
„Hallottátok, hogy megmondatott: „Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.” Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy így mennyei Atyátoknak fiai legyetek, mert ő felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak testvéreiteket köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik a pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes. „
Máté 5: 43- 48
Annyira fontos ezekben a helyzetekben meglátnunk a másik félben is az embert! Felismernünk és tudatosítanunk megunkban, hogy mind a ketten Isten teremtményei vagyunk, s ebből kifolyólag mégha meg is szeretnénk a hitünkről osztani vele pár mondatot, mindezt tisztelettel, alázattal és szeretettel tegyük. S ne abból a bizonyítási vágyból fakadjon, hogy „én már tudom az igazságot, te még nem, de majd most én felvilágosítalak”.
Mert igenis arra vagyunk elhívva, hogy só és világosság legyünk a Földön, a közösségeinkben. Hogy ahogyan Pál fogalmaz a Fillippi gyülekezethez írt levelében: ragyogjunk, mint csillagok a világban.
De mindezt csak úgy tudjuk elérni, hogyha hagyjuk, hogy kegyelméből formáljon bennünket a Krisztus Lelke. Ha tényleg arról ismernek meg bennünket, Krisztus tanítványait az emberek, hogy szeretjük egymást, amire Jézus is elhívott bennünket. S semmiképp nem arról, ha még a testvéri kapcsolatainkban is ellenségeskedés, egymás méregetése és hitének minősítése van jelen.
Akkor tudjuk Istent igazán hitelesen képviselni életünkben, hogyha kapcsolatban vagyunk Vele, önmagunkkal és a körülöttünk lévőkkel is. Méghozzá szeretetteljes és élő kapcsolatban. Olyan emberi viszonyokat ápolunk, amik fel tudják emelni a másikat, amik prioritásként tudják kezelni a másik felet még akkor is, ha az számunkra néha nem könnyű. Akkor tudunk Isten szeretetével lámpások lenni a világban, ha elfogadóan, nyitottan, megértésre törekedve vagyunk jelen, akárhol is tart életében a másik ember. És nem, ezzel nem azt értem, hogy mindenképp ezerrel támogatni kell a mellettem lévő azon törekvéseit, amikkel én nem tudok egyetérteni, károsnak vagy hibásnak érzem. Viszont kutya kötelességem ugyanolyan értékes, fontos és becses emberként kezelnem őt is, mint amilyen én is vagyok a sokszor törött, hibás és mindenképp bűnös életemmel. Hiszen nem ezt emeli ki Jézus is második legnagyobb parancsolatként?
S talán ez a lelkület, ez az odafordulás lesz az az apró csillanás az életünkön, ami mindennél feltűnőbb lehet a mellettünk élő, talán Istentől még távolabb lévők számára.
Nos, csillogok még igazán?
A cikk szerkesztésében Horváth Gabriella is közreműködött.
