Csengő-bongó, zajos élet 1.rész

Engem mostanában nagyon foglalkoztat a lelki gyógyulás kérdése. Sokat gondolkodtam, mit is írhatnék erről, hiszen én is még benne vagyok ebben a folyamatban, nem mondhatom, hogy kész, teljesen jól vagyok lelkileg. De, egyet tudok: Csalódok magamban, ha csak magamra alapozok. Mert a gyógyulást Isten adja, és sokszor – bizony – megalázó szembenézni azzal, hogy magamban nem sok vagyok,… sőt. Semmi. Mert ő nem megalázni akar, hanem megmutatni, hogy milyen tudok lenni nélküle. És ugyanakkor azt, hogy milyen tudok lenni Vele.

Mostanában sokszor voltam csalódott amiatt, hogy hibáztam: elég hamar elcsüggedek, ha a saját személyiségemről, vagy teljesítményemről van szó. Aztán kb. két hete, Isten elém hozta a Debreceni Kerekestelepi Református Egyházközség Napsugarak című reggeli üzeneteit, áhitatait. Az aznapi üzenetben a Példabeszédek könyvéből, a 15. részből volt az igerész, és abban a percben tudtam, hogy nekem szól. Egy igevers maradt meg nagyon nekem, mégpedig az, hogy

“A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.” (Példabeszédek 15:15)

A lelkipásztor arról beszélt, hogy Isten azt szeretné, hogy jókedvünk legyen és szívből tudjunk vígadni, ne felszínesen, ne csak néha, hanem igazán, őszintén. Körülményektől független békességet és boldogságot akar adni nekünk, de a mi döntésünk, hogy el akarjuk-e fogadni azt. Elgondolkodtam, hogy hányszor elcsüggedek kis dolgokon, hogy jaj, nekem nem sikerül, nem vagyok rá képes, és könnyű belecsúszni az önsajnálatba, és belül valóban csak egy összetört, félénk kislány vagyok, aki arra vár, hogy megmentsék, de sokszor elengedi a kezet, amely utána nyúl, mert fél, hogy megsebzi, vagy hogy őt sebzi meg az a bizonyos kéz, amely nem más, mint Isten keze. És tudom, hogy Isten jó, mégis mást érzek. Nagyon mást.

De Isten tudja, újra és újra biztosít arról, hogy jó kezekben vagyok, hogy ő nem tud nem szeretni, akárhányszor húznám el a kezem előle…Mert a döntésem az, hogy én is kinyújtom a kezem feléje. Mert igen, néha visszahúzom, de a szándék megvan bennem, és ez neki elég. Mert kimunkálja azt, hogy többé ne húzzam el a kezem annyiszor, hogy jobban bízzak benne. Isten nem egy fekete szörny, hanem tényleg szerető Atya, és most, hogy kezdem megismerni olyannak, amilyen valójában, tényleg szeretem azt, akit látok. Őt. És magamat is, Benne. Nem, nem érzem én azt, hogy hú, de szeretem magam. Sokszor épp az ellekezőjét érzem. Az öngyűlölet nem múlik el egyből, főleg, ha mély a gyökere. De Isten, amikor én be akarom tuszkolni egy dobozba, mindig megmutatja, hogy akkor jön elő Ő, ha elengedem a gyeplőt, és engedem, hogy megmutassa, hogy Ő nem az, akinek hiszem. Ő szeret. Harcban vagyok magammal, sokszor Vele is.

De Isten felé vagyok úton, Istennel. Paradox gondolat, de igaz.

Ugyanakkor, a napi rutinom kialakulásának következtében, nagy az örömöm, hogy reggelente zuhanyzás és reggeli után általában van egy fél órám magamra, mikor Istennel töltök időt.