Önismeret Test+lélek

Az Úr körülölel

írta: Fannygirl

Kedves Olvasóm!

Egy apró információval szeretnék kezdeni. A magazin cikkeiben, oldalain nem nagyon hangzott el, de most eszembe jutott megosztani veled: a magazinunk írói közül egyikünk sem teológus, mi csak megosztjuk az Istennel járt utunkat, mozzanatokat, gondolatokat veletek.

Ebben a cikkben is egy apró pillanatot szeretnék elmesélni. Egy őszi apróságot. Sokszor járok úgy, hogy reggel felkelek az ágyból, elkezdem a napot, bemegyek az egyetemre, majd az óráim után folytatom a koncentrált tanulást, készülést a következő napokra és egyszer csak olyan fél 11 körül azon kapom magam, hogy

egész nap csak rohantam, fókuszáltam az adott feladatra, s egy percet sem pihentem és Istennel sem foglalkoztam. Nem feltétlenül azért, mert nem szerettem volna. Vagy mert nem vagyok jó keresztény. Vagy mert nem fontos nekem Isten. Csupán azért, mert önmagamra sem hagytam időt. Mert túl szigorúan fogom magam és nehéz pihennem.

Tudom, hogy ez sokak számára furcsán hangzik, hiszen nekik meg épp az okoz nehézséget, ha bele kell fogni valamibe. Nos, különbözőek vagyunk. Számomra nehéz, hogy engedjem magam, hogy leüljek és csendben legyek, imádkozzak, ha tudom, hogy ott van még nyolc tucat teendő. Sokáig elcseszettnek éreztem magam emiatt és mérges voltam arra, hogy miért nem töltöttem időt Istennel. Aztán elkezdtem azon dolgozni, hogy tudatosan figyeljek a pihenésre. És ne csak arra a pihenésre, amely időt mással, a párommal, barátnővel, gyülekezettel töltök. Hanem csak úgy önmagammal is. Ha úgy esik jól, igenis menjek el sétálni, vagy futni. Ha úgy esik jól, tervezzem meg az estét, hogy beleférjen az óráim után egy fél óra alvás. Ha úgy érzem jónak, merjek leülni egy órára a kanapéra semmit csinálni, gondolkodni, olvasni.

Nehéz megállni és nem mindig hajtani magam. Mert azt érzem, olyankor kevesebbet érek. Frusztrált vagyok, hogy nem leszek kész, és nem lesz elég jó a teljesítményem. Ez ilyen, de meg kell tanulnom elengedni ezt a teljesítménykényszert.

És hol jön Isten a képbe? Egyrészt rájöttem arra, hogy számomra az a legideálisabb, ha délután az óráim után, de egy újabb tanulást megelőzve elcsendesedem Isten előtt. Ekkor igazán ott tudok lenni fejben és nem a német igeragozás pörög a gondolataimban. S nincs azzal baj, ha én nem reggel ülök le, sőt az sem feltétlen halálos vétek, ha egyszer kimarad, mert épp nincs időm vagy energiám. Mert Isten teljességében lát engem. Látja a motivációimat, a cselekedeteim és szavaim kiindulópontját. Tudja, amikor csak azért szánok rá energiát, hogy kipipáljuk. És ezt kicsit talán még tiszteletlenségnek is érzem.

Másrészről nem csak leülve, Bibliával a kézben lehet Istennel időt tölteni.

A napokban kimentem a város egy külsőbb területére, ahol egy nagyon szép őszi kép tárult elém; színes fákkal szegélyezett kicsi patakkal. Ezekben a pillanatokban én mindig érzem, hogy az Úr megszólít. Mintha csak egy szentélyben állnék, egy Isten alkotta templomban. Talán egy fél óra telt el, amíg ott sétálgattam a patak mentén csendben, Istenen gondolkodva, imádkozva. Annyira különleges kis idő volt ez a héten. Pedig csak egy óra volt, vagy annyi sem. És semmi nagy attrakció nem történt. Viszont mertem figyelni önmagamra, pihentem, megéltem a pillanatot és gyönyörködtem az őszi tájban, a teremtett világban. És a Teremtőben.

Szükségünk van ezekre a csendes csodapillanatokra. Amikor csak elvonulunk kicsit az Atyával. Amikor nem a napi következő feladaton töprengünk, nem jár a szánk s a kezünk. Amikor nem teszünk semmit sem, csak engedjük, hogy szeressen az Isten. Mert igen, ekkor is szeret.

Fanni

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!