Van egy barátnőm, aki hozzám képest az ország másik végében lakik. Utoljára 2019 nyarán tudtunk személyesen találkozni, akkor is csak rövid ideig.  Nem tudjuk, hogy mikor lesz lehetőségünk arra, hogy újra leüljünk egymás mellé és megosszuk a szívünket a másikkal. Ezért eldöntöttük tavaly decemberben, hogy a heti spontán chatelések mellett havonta egyszer leülünk egy tartalmas, ráérős videóbeszélgetésre. Ápoljuk a kapcsolatunkat és tudatosan fordítunk rá időt, mint egy virágra, vagy valamire, ami különlegesen fontos számunkra.

Szerintem ehhez hasonló az istenkapcsolatunk is. Ezt az eddigi életemben úgy éltem meg, hogy ebben is vannak fontos és mély találkozások, különleges időszakok, ünnepnapok és hétköznapok. Ez persze nem azt jelenti, hogy Isten bármikor is elhagyna vagy elhanyagolna bennünket. Sőt, amikor esetleg mi nem tudunk hozzá menni, Ő akkor is ott van.
Sokszor hallottam már azt a gondolatot, hogy Istenhez menni szívből kell, amikor van rá indíttatásunk. Nem utasítom el ezt a gondolatot. De az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy amikor ezzel a hozzáállással indultam neki a heteimnek, az Istennel töltött időm lassacskán 0-ra csökkent. S ezzel egyidőben a lelki erőm, az örömöm, a békességem is megfogyatkozott.
Mi történt? Zavar keletkezett a rendszerben…. Elfelejtettem felölteni magamra a megigazultság páncélját és rögtön kiszolgáltatottá váltam a mindennapi támadásoknak.
Az Ige többször szól arról, hogy milyen fontos, hogy legyen rajtunk lelki páncél és pajzs. Nem azért, hogy a jó dolgoktól, mások szeretetétől, baráti odafordulásától, segítő kezétől elzárkózzunk. Hanem azért, hogy a kísértéseknek ellen tudjunk állni és ne legyünk védtelenek az élet forgatagában. Ehhez sokszor egy ajtónyi méretű pajzs kell, mint amilyet az Ige az eredeti nyelven említ. Olyan, amilyet a római katonák maguk elé tartottak, hogy az egész testüket a fejük búbjától a kislábujjukig megvédjék.

Arról is többször beszél Jézus, hogy Ő a mennyei kenyér és bor. Ezért nekünk muszáj lelkileg is táplálkoznunk ahhoz, hogy „ringben maradjunk”. Van, mikor az embernek napokig, vagy néha hetekig sincsen étvágya. Különösen idős korban vagy egy betegség során fordulhat ez elő velünk. Gondolj bele, mi történne akkor, hogyha bár betegek vagyunk, de nem eszünk semmit, hiszen nincs hozzá éppen kedvünk, indíttatásunk. Még jobban le fogunk gyengülni ahelyett, hogy erőre kapnánk.
Szükségünk van a mennyei erőre. Hiszen ez az egyetlen, de leghatásosabb fegyver az ellenség minden törekvése ellen. De nem csak ezért fontos a napi bibliaolvasás. Hiszen ha kereszténynek, Krisztus követőnek vallom magam, hogyan követhetek Valakit, akit nem is ismerek igazán? Hogyan növekedhetek hitben, ha nem engedek teret és időt a mag öntözésére? Hogyan haladhatok a megigazulás útján, ha csak hébe-hóba hallgatgatok egy-egy videót, elmegyek néhány táborba, ifire, itt is, ott is, hallok egy pár dolgot. Persze, ezek az alkalmak is annyira áldottak tudnak lenni! De ezek csak Istenfalatok. Egy serdülő sem fogadná örömmel, ha azt mondanák neki, hogy rendben, akkor mostantól majd néha kapsz egy-két szendvicset és majd ha úgy van, akkor kapsz egy újabbat, addig meg tarts ki vízzel. Kérlek, nehogy azt hidd, hogy ítélkezés szól belőlem, hiszen én is ugyanezekkel küzdök. De ha fizikailag nem tartjuk ezt a mennyiséget kielégítőnek, akkor lelkileg miért elégszünk meg ennyivel? 
Szükségünk van arra, hogy Krisztus közelségben maradjunk. Arra, hogy a krisztusi erőtérben éljük mindennapjainkat. Igen, a szürke hétköznapokat is. Mert ki tudja? Lehet, egy ilyen szürke, monoton hétköznap esős estéjén fog csöndesen és váratlanul átölelni az Isten. 

 A cikk szerkesztésében Horváth Gabriella is közreműködött. 

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!

%d bloggers like this: