Kapcsolatok Önismeret Test+lélek

A türelem zaklatott embert terem – vagy nem?

Kedves Bella Girl olvasó,

Először is szeretném kifejezni az örömömet, hiszen az elmúlt időszakban meglehetősen ritkán jutottam el az írásig. Most annyira hálás vagyok, hogy itt ülhetek a laptopom előtt és lehetőségem van arra, hogy megosszak veled néhány gondolatot! (S míg ezeket a sorokat írom, még a napocska is előbújt.)

Hosszú és kihívásokkal teli hónapokon vagyunk túl mindannyian. Van, aki könnyebben kezelte a bezártságot, van, aki nehezebben. Legtöbbünknek meg kellett harcolnia a home office vagy az online oktatás kihívásaival. S emellett sajnos nagyon sokan veszítették el szeretteiket, s így az egyedüllét mellett a gyásszal is szembe kellett nézniük. Megannyi érzés, kérdés és gondolat fogalmazódhatott meg mindannyiunkban. De abban biztos vagyok, hogy két kérdés mindenkit foglalkoztatott: Mikor leszünk már kicsit szabadabbak, mikor lesz ennek az egész vírushelyzetnek vége?

A kérdés második részére nem tudok választ adni, de hálás vagyok azért, hogy a nyár folyamán jóval több lehetőségünk van a kikapcsolódásra, találkozásokra, élményekkel való feltöltődésre. Az én nyaram is eléggé zsúfolt, viszont egy gondolat időről időre feltör bennem:

Mit viszek magammal az elmúlt másfél évből? Mi az, amit kiformált bennem a karantén, az önmagammal való összezártság, sokszor a tehetetlenséggel vagy a bizonytalansággal való küzdelem?

Megmondom őszintén, én kicsit úgy éreztem magam 2020 márciusa óta, mint Isten népének egy tagja a pusztai vándorlás alatt: Miért történik ez és mikor lesz már vége, és – ami a legfontosabb – mikor érünk már oda?!

Számomra az elmúlt hónapok a várakozás és a formálódás időszakát jelentették. S biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Várakoztunk és vágyakoztunk a barátaink, családtagjaink, a régi, jól megszokott és új kapcsolatok után. Vágytunk újra közösségbe menni, s egyúttal sokan féltünk később újra közösségben lenni. Vártuk, hogy mikor érkezik el újra az élet egy könnyedebb, színesebb, szabadabb időszaka. Én személyesen eléggé sokat dolgoztam Istennel együtt önmagamon, az énképemen, a kapcsolataimon. Szerettem volna kicsivel egészebb személyként megérkezni életem egy következő időszakába, amit csak remélni tudtam, hogy egyszer el is érkezik.

Fontos kérdés ez: hogyan jövünk ki mentálisan a vírushelyzet eddigi másfél évéből?

Milyen prioritásokkal, napirenddel, emberi, én- és Istenkapcsolattal rendelkeztünk, amikor hirtelen nyakunkba szakadt a pandémia? S tudott-e Isten a járvány időszaka alatt szerzett megtapasztalások által formálni bennünket? Tudtunk-e növekedni? Jobban megerősíteni, mélyíteni a kapcsolatainkat, felismerni azok értékességét. Közelebb kerülni Istenhez akár a mélységekben is.

Hiszen sokszor a legmélyebb pillanatok azok, amikor önmagunk félelmeivel és sebeivel kell egyedül, emberi társaság és multimédiás eszközök nélkül, de mégis Isten szerető és támogató jelenlétében farkasszemet néznünk. Hogyan megyünk tovább?

Talán a legfontosabb, amit én magammal viszek, az az a felismerés, hogy mindent kegyelemből kaptam. Életem minden pillanata érték és kincs.

S nem, az idő nem pénz. Az idő, akár egy fél óra, egy nap vagy akár egy hét, életem hátralévő részének darabját képezi. S megdöbbentő, hogy egy fél óra családdal töltött idő mennyire fel tud értékelődni, amikor az ember hónapokig nem tudta átölelni szeretteit. Mindez ráébresztett arra, hogy mennyire sokszor értékelek felül olyan dolgokat, mint például a tanulás. Képes vagyok görcsösen ragaszkodni a lehető legjobb teljesítmény eléréséhez, s mindez persze elmondhatatlanul sok időt követel. Pedig azt az időt mással; önmagammal, Istennel és baráti vagy családi kapcsolataimmal is tölthetném.

Azt gondolom, hatalmas áldás, hogy mindezt megérthettem. Azt remélem, hogy benned is vannak gondolatok, amik a pandémia ideje alatt érlelődtek. Arra bátorítom önmagunkat, hogy bármi is jöjjön a következő hónapokban, akár korlátozásmentes szabadság, akár újabb hullám:

Ne hagyjuk elveszni a kincseinket!

A kincseket, amelyek – pont, mint a kagylók esetében – fájdalmak és nehézségek árán születtek bennünk. A várakozás gyümölcseit. A felismeréseket, amelyek egy csendes szobában találtak ránk.

Merjük értékelni a leghétköznapibb pillanatokat is! Legyen az egy ölelés, egy boldog mosoly, a barátaink közelsége, egy szabadtéri koncert vagy közös sportolás, vagy éppen egy jelenléti istentisztelet, ahol újból együtt, egymás mellett ülve dicsőíthetjük az élő Istent…

Az a reménységem, hogy nem lépünk ki ugyanúgy az elmúlt másfél évből, mint ahogyan anno beléptünk. Hogy a várakozás és a türelem nem csak izgatott, fáradt vagy esetleg kétkedő embereket termett. Sokkal inkább olyan emberekké tudott formálni bennünket Isten az Ő velünk jelen lévő Szentlelke által, akik egyre jobban tudnak kapcsolódni: Istenhez, önmagukhoz és a körülöttük élő emberekhez.

Hatalmas öleléssel,
Fannygirl

Mi a Te véleményed? Szólj hozzá! - Nagyon kíváncsiak vagyunk Rád is!

%d bloggers like this: