Langyos tavaszi alkonyon
Amint a kutyulit sétáltatom,
Minden olyan csendes, nyugodt,
Lágy szellő játszik az arcomon.
Egyszer magam azon kapom,
– hogyan történt ez meg, nem tudom –
A Magány ül a vállamon.
Pihenni kéne kissé egy padon.
Szorongatja a torkomat,
Két szememből sós nedveket fakaszt…
Hogyan találtál ismét rám,
Te annyiszor elzavart útitárs?
Oly váratlanul ugrasz rám,
Épp sikerült felednem téged már,
Erőddel én el nem bírok,
Szorítasz, míg már levegőt is alig kapok!
Kiáltanék a mennybe én,
De úgy, mintha csak álmodnék,
Hang nem jön ki a torkomon,
Fájón zuhanok át a sorsomon.
Pedig bárcsak úgy hasítaná
Néma jajszavam az egeket át,
Mint bensőmet e kínzó nyárs,
Égi Atyám, talán meghallanád.
Kutyás ember jön szembe épp:
“Hello, hogy vagy?” “Jól” – felelem én.
(A magányom csak az enyém.)
Jobb lenne, ha most hazaindulnék…
Kedves Olvasó! Magadra ismertél? Talán mind átéltük már legalább egyszer valamilyen formában azt, amiről a fenti sorok szólnak. De tudod mit? Van egy Isten az égben, aki mindent lát, aki túllát azon is, ha azt mondjuk egymásnak, “helló, szia, jól vagyok” miközben belül fojtogat a magány. Isten látja, Ő velünk van ilyenkor is. És igazából ilyenkor sem vagyunk teljesen egyedül. Tudd meg, – magány ide vagy oda – nem vagy egyedül.
G.Á.
