Nagyon sok szó jut eszembe a jelenlét szóról: jelenléti oktatás vagy távoktatás; online vagy offline, jelenben flow élmény vagy az egyetemi jelenléti ívek. Nyilván most nem a felsoroltakról szeretnék írni, hanem annak a személynek a jelenlétéről, Aki mindig velünk van. Vagyis inkább azokról a személyekről, kettőről vagy egyenesen négyről, nézőpont kérdése.
Egy kedves ismerősöm a karantén alatt egyszer egy beszélgetésünk alkalmával rákérdezett, hogy szerintem ki az az ember, aki egész életem során velem lesz. Sokat gondolkodtam, kiböktem pár személyt, de egyik sem volt a megfelelő válasz. Ekkor rávilágított egy fontos tényre: önmagam.
Én vagyok az az ember, aki minden mélységemben és magasságomban össze leszek zárva magammal. Sokszor fel sem tűnik, hogyan bánunk önmagunkkal. Miközben mindenkit magunk elé helyezünk, mert így keresztényi vagy ez van belénk kódolódva, könnyen leértékelődhet önmagunk fontossága. Hiszen a másik mindig fontosabb. Én lehetek rosszul, én bánthatom magamat, de a másiknak legyen jó. Pedig abból, hogy mi szétforgácsoljuk magunkat és tiszteletlenek vagyunk önmagunkkal, semmi jó nem származhat.
Haldokló fa nem hoz gyümölcsöt, a haldokló fa csak túlél, mi pedig gyümölcsöző életre vagyunk elhívva. S bár a gyümölcsöket nem mi izzadjuk ki, hanem Isten formálja ki bennünk, annyival kutya kötelességünk besegíteni a nagy Kertésznek, hogy rendszeresen megöntözzük önmagunkat is.
Szeressük és tiszteljük önmagunkat, és hagyjuk magunkat szeretni és mások által hordozni. Ne akarjuk mindig csak mi hordozni a másik problémáit, fájdalmait. Engedjük, hogy a másik is hordozza a mi félelmeinket, kételyeinket, fájdalmainkat, vagy segítsen bármilyen helyzetben, hiszen mi is fontosak vagyunk, nem csak a másik ember. És mi tud még abban segíteni, hogy észrevegyük önmagunkat? Ha rendszeresen leülünk akár Isten elé is, és nem csak a problémáinkat, kérdéseinket, imatémáinkat hozzuk Elé, osztjuk meg Vele, hanem azt is, hogy hogyan vagyunk. Mit érzünk, mi megy végbe bennünk, mi történt ma velünk. Esetleg mi az, amit ma elrontottunk, és miért vagyunk hálásak. Bármit Elé hozhatunk, ami önmagunkhoz is közelebb visz. Hiszen Isten jelenlétében könnyebb bogoznunk.
S még egyszer, miért is ilyen fontos az önmagunkhoz, belső részünkhöz való kapcsolódás? Gyökössy Endre bácsi fogalmazta meg az egyik könyvében a következő sorokat: „Ha valaki szomorú, ha retteg is, de közben megvan a kapcsolata Istennel, szeretteivel, önmagával, az a hit legfeljebb szomorú, gyötrődő – de hit!”
Erő van abban, ha kapcsolódunk önmagunkhoz, tudunk megbocsátással, megértéssel, szeretettel fordulni önmagunk felé is.
A négyből egyről már esett szó, de ki az a másik három, aki egész életünkben mellettünk van? Gondolom, legtöbben már rájöttetek, hogy a Szentháromság Istenéről, magáról a Jelenlétről szeretnék írni. Különleges Istennek ez a jellemvonása, hogy három személy, de mégis egy Isten egyben, megfoghatatlan, de mégis ajándék. Hiszen mindenki máshogyan tud kapcsolódni, egyes élethelyzetekben más hangra, más személyre van szükségünk. Én sokáig csak az Atyával tudtam mit kezdeni, az atyai szeretettel, majd később kezdtem felismerni Jézusban a mellém ülő barátot, Mestert, a legmélyebb orvosomat. A Szentlelket még csak mostanában kezdem igazán felfedezni, de egy kedves lelkészem megosztotta velünk, hogy számára a Szentlélek, a Pártfogó az, Aki a legközelebb áll. Olyan kedves Istentől, hogy ennyiféle módon ad nekünk kapcsolódási pontot Őhozzá.
A múlt hét folyamán hallgattam egy férfit, aki arról beszélt, hogy hogyan került kapcsolatba az egyházzal. Érdekes volt hallgatni, egyszerre értettem, amit mond, de sajnáltam is kicsit. Nem lesajnáltam, csak sajnáltam. Hiszen az egyházhoz kapcsolódni, egy közösségbe néha, vagy rendszeresen és elkötelezetten eljárni, önmagamat megregulázni, vagy naponta a kiadott imákat egy kis lelki békét remélve elmantrázni lyukas élmény. Olyasmi lehet, mint egy pohár víz nélkül. Mert lehet, hogy lesznek új kapcsolataim, lehet, hogy jobban rendben leszek fejben, vagy nyugodtabb leszek napközben. De egyik sem a kapcsolatról szól. Arról a valóságos kapcsolatról, ami köztem és a Jelenlét Istene között van. Ami lehet, hogy nem tökéletes. Lehet, hogy néha hullámzik, lehet, hogy néha kibukok Isten előtt, lehet, hogy néha haragszom Rá, vagy hetekig Rá sem hederítek. Az is lehet, hogy még csak most merek elkezdeni Felé nyitni, és még nagyon kuszák a Vele való beszélgetéseim, de már merek kapcsolódni. Hozom elé a bűnöm, de az örömöm, félelmem is. A lényeg, hogy van kapcsolatom Istennel. Nem csak egy távoli valakinek látom, aki elvár tőlem dolgokat, nem csak egy történetnek tartom, vagy egy személytelen erőnek.
Isten az a személy, aki életem minden napján velem lesz, és végig hordoz a Vele való kapcsolatban.
Ettől függetlenül lehet, hogy nehézség vagy tragédia fog érni engem, lehet, hogy rossz döntést fogok hozni. De Ő nem fog elhagyni engem. Mert Ő azért szeret engem, mert vagyok. Számára nem kell megfelelnem, nem kell a hitemnek elég jónak lennie, vagy nem kell eleget tepernem. Megdöbbentő módon Neki mindenhogy elég vagyok.
Ő az, akivel minden percet, minden harcot, kérdést, örömöt, hálát megoszthatok. Megoszthattam egészségügyi diétám minden étkezését, erőt kérhettem, hogy kitartsak. Megoszthattam augusztusban egy németországi munkalehetőségeim kihívásait, nehéz pillanatait, de az örömeit is, illetve az idei új szemeszterek mepróbáltatásait. Ez a megosztás erőt ad. Nem azért, mert bebeszélem magamnak. Sokkal inkább azért, mert hiszem, hogy bármilyen helyzetbe kerülök, ha emberileg egyedül vagyok is, de sosem Isten nélkül. Az Ő kegyelmében van elrejtve az egész életem.
Ez a tudat erőt ad a legkeményebb napokhoz is, mert sosem leszek egyedül. Itt vagyok önmagamnak, és itt van mellettem a Jelenlét.
Fanni
