Mitől más egy keresztyén párkapcsolat, mint a többi? Egyáltalán, mitől lesz keresztyén egy párkapcsolat? Attól, hogy a pár jár templomba? Hogy betartanak bizonyos erkölcsi előírásokat? Hogy szoktak közösen imádkozni? Vagy valójában ugyanolyan, mint a világi?
Mindannyian feltétel nélküli szeretetre és elfogadásra vágyunk. Arra, hogy valaki úgy szeressen, ahogy vagyunk, és boldoggá tegyen bennünket. Nem véletlenül van ez így: Isten táplálta belénk ezt a vágyat, méghozzá azért, hogy magához vonzzon, mert Ő az egyetlen, aki ezt a vágyat maradéktalanul be tudja tölteni. Mi viszont rendszerint másfelé kezdünk el keresgélni.
Tulajdonképpen mit is várunk egy párkapcsolattól? Boldogságot, nem igaz? Úgy érezzük, a szerelmünk boldoggá tesz bennünket, és reméljük, hogy ez örökké így is marad. Ő lesz az életünk értelme, az a személy, akiért érdemes felkelni minden reggel. Sírig tartó szenvedélyes szerelem = boldogság. Mi ezzel a baj? Az, hogy a szerelmünk – legyen akármilyen csodálatos is, nem arra lett teremtve, hogy a mi életünk értelme, boldogsága legyen. Ő is esendő, tökéletlen ember, mint mi magunk is, éppen ezért nem képes arra, hogy minden vágyunkat, szükségletünket maradéktalanul betöltse. Elég nagy önzés is lenne ezt elvárni tőle.
De ha nem a társunk, hát ki felel a mi boldogságunkért? Manapság gyakran hallani azt a véleményt, hogy mindenki a maga lelki jólétéért felel. Te vagy az egyetlen, aki tudja, mi a jó neked, hát húzd meg a határaidat, legyen én-időd, mondj nemet! Ezek mind jó és fontos dolgok, de végső soron a saját szeretetéhségedet nem fogod tudni betölteni, akármennyi időt is szánsz magadra.
Ahogy azt már írtam, a szeretetéhségünket egyedül Isten tudja tökéletesen betölteni. Őrá vágyunk azóta, hogy megszülettünk, és bár szeretetének egy részét embereken keresztül kapjuk, teljessége csak a vele való személyes kapcsolatban élhető át. A kedvesünk is Isten ajándéka, de az ajándék nem lehet fontosabb az Ajándékozónál, nem töltheti be Isten helyét az életünkben.
Mitől más tehát egy keresztyén párkapcsolat, mint a többi? Attól, hogy a keresztyén párkapcsolatban hárman vannak: a férfi, a nő és Isten. Mindkét fél Isten szeretetéből táplálkozik, és így tudják egymást jól szeretni. Olyan ez, mint egy háromlábú szék. Két láb (a pár) önmagában nem áll meg, kell a harmadik láb (Isten), hogy a szék stabil és teherbíró legyen. Feltehetjük a kérdést: Vajon csak a keresztyén párkapcsolat, csak a keresztyén házasság lehet jó? Tapasztalatból tudjuk, hogy nem. Léteznek szépen működő nem keresztyén házasságok, és nagyon rossz keresztyén házasságok is. Akkor most mi van? Isten úgy alkotta meg a férfi-nő kapcsolatot, hogy annak szabályai, törvényszerűségei vannak, amelyek hatnak akkor is, ha a pár keresztyén és akkor is, ha nem. Ha egy pár, felismerve ezeket a törvényszerűségeket, azok szerint éli a kapcsolatát, akkor az működni fog. Ha viszont megszegi őket, akkor nem fog működni. A párkapcsolatok „szabályai” azonban nem kétlábú székre lettek kitalálva, hanem háromlábúra. Isten belekalkulálta magát a rendszerbe. Úgy találta ki, hogy a férfi és a nő kapcsolata Ővele együtt, hármasban legyen teljes. Elképzelhető, hogy lehet Isten nélkül szép házasságban élni (bár hiszem, hogy ez MINDIG Isten kegyelme), de miért tennénk, ha Isten felajánlja a részvételét és a végtelen erőforrásait?
És hogy mi ennek a gyakorlati jelentősége? Hadd magyarázzam el egy példával, amit a lelkészünktől hallottam: Képzeld el, hogy reggel, amikor kilépsz az ajtódon egy szál szép virág van a kezedben. És ahogy elindulsz, az emberek elkezdik tépkedni a szirmait. Mindenkinek kell egy pici a virágodból. Mire este hazaérsz csak egy lekopasztott szár marad. Egy napon egy virágárus költözik a szomszédodba, és minden reggel, mielőtt elindulnál egy hatalmas csokor virágot nyom a kezedbe. Ebből már bőven tudsz adni bárkinek, tartalékolnod sem kell, mert minden egyes reggel új csokrot kapsz. Valahogy így vagyunk a szeretettel. Amíg csak a magunkét osztogatjuk, az bizony hamar elfogy, és egyszer csak ott állunk üresen. (Mi, nők fokozottan hajlamosak vagyunk rá, hogy állandóan csak adjunk, anélkül, hogy mi kapnánk valamit.)
Isten azonban minden nap hozzáférést ad az Ő kifogyhatatlan erőforrásaihoz. Nekünk annyi a dolgunk, hogy minden nap kapcsolatba lépjünk vele, kérjük, és elfogadjuk tőle az Ő erejét és szeretetét. Így már nem a magunk szegényes tartalékait fogyasztjuk, hanem Isten szeretete a fedezet minden tettünk mögött. Isten szeretetével szerethetjük a társunkat olyankor is, amikor éppen nehéz. Istenre nézve hozhatunk áldozatokat akkor is, amikor a másik éppen nem érdemli meg, vagy nem tudja viszonozni. Milyen nagy áldássá lehetünk így a társunk számára! És milyen nagy áldás lehet a környezete számára egy olyan pár, akik mindketten Isten szeretetéből töltekeznek és így szeretik egymást!
„…aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (János 4, 14.)
