Már nem a vasárnapi teadélutánon ülnek össze a hölgyek megbeszélni és kibeszélni a falu apraja-nagyját. Legális kukkolás világát éljük, mióta megjelentek a közösségi oldalak. Ha kíváncsi vagy valaki életére, csak rákeresel a nevére, és ömlenek feléd az információk.
Én is beleestem a csapdába, amikor egy lány életét figyeltem messziről. Pár éve megjelent egy lány a közösségünkben. Csinos volt, a szépségével magára hívta sokunk figyelmét. Beszélgetni azonban senkivel se beszélgetett a vőlegénye társaságán kívül. Szerettem volna közelebb kerülni hozzá, de végül csak Instagramon követtem a posztjait. Nem regisztráltam fel a közösségi oldalra, hanem csak megnéztem a napi fényképeit. Semmiképp sem akartam, hogy tudja, hogy figyelem őt. Lefényképezte a nászútjukon történteket, a szép kis lakásukat, amikor megterített a látogatóba jött családjának, kiposztolta a közös sportot, az esti sétáit, a pazar ételeket, amiket ettek, a kirándulásaikat és persze tömérdek szelfit készített a profi sminkjeiről. Tudtam, hogy nem kellene megnyitnom az oldalát, de mégis mindig, mint egy függőségben szenvedő, megadtam magam. Többször szólt egy belső halk hang, hogy nem kellene nézegetnem az Instagramot. Idővel elnyomtam ezt a belső sugallatot. Utólag látom, az önbecsülésemet mennyire rombolta mindaz, amit tettem. Nyilván, ha időben leállok, és nem követem őt tovább, akkor nem is sodródtam volna el a féltékenykedésben. Amint férjhez ment, kezdett az élete kiteljesedni. Olyan helyen és szakterületen állt munkába és szolgálatba is, amit én szerettem volna magaménak tudni. Ekkor gyulladt fel a féltékenység és az irigység a szívemben iránta. Fájt, hogy ő nem én vagyok. Akkoriban a munkahelyemen kudarcok értek, anyagilag sem szárnyaltam, éppen hogy ki tudtuk fizetni az albérletet, néha a barátaink adtak kölcsön, hogy ki tudjuk húzni a hónap végéig. Olyan életem volt, ami nem kirakatba való.
Sajnos egy prédikáció kellett ráébresszem, hogy a féltékenység csapdájában vonaglok. Elrettentő kép volt, és én ezt fél évig nem is ismertem be magamnak. Ez manapság már egy olyan kis megbocsátható semmiségnek van beállítva, pedig ez egy cégéres bűn.
A Galata levélben olvashatjuk:
„A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalóak, melyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók, melyekről előre mondom nektek, amiképpen már ezelőtt is, hogy akik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek.” (Galata 5,19-21)
Mindeközben Istentől is elsodródtam. Lassan-lassan történt. Alig észrevehetően. Reggelente fél órát olvastam a Bibliát, mielőtt munkába indultam volna, de napközben nem Isten és az ő Igéje járt a fejemben, hanem az elégedetlenkedésem. Nekem miért nincs még jobb életem, nekem miért nincs pénzem még fodrászra sem, én miért nem vagyok másodgenerációs vagy sokadik generációs keresztény, mert akkor bizonyosan minden jobban menne…?! Csak a panasz áradt a gondolataimban, mint a gomolygó füst, ami lefojt mindent. A keserűség megmérgezett. Így a lelkem, a szívem, mindenem zöld lett az irigységtől. Megmérgeződtem.
Ma már tudom, hogy ő is követett más nőket Instagramon, sikereseket, és azokra szeretett volna hasonlítani. Az erős női ideált akarta megragadni. Aki sokat szelfizik és folyton mutogatja magát, annak önértékelési problémái vannak vagy más problémái, amikre gyógyír az önfényképezés. „Szeressetek, nyomjatok egy lájkot, mondjátok, hogy szép vagyok!” – ezt sugallja. De ezekre a segélykiáltásokra sosem kivülről jön a megoldás.
Amikor felismertem az irigységet magamban, időbe telt, mire már nem kalapált a szívem, ha megláttam őt. Idővel szembe tudtam nézni azzal a ténnyel, hogy nem véletlenül őt használta akkor és ott Isten. Nem véletlenül ő nőtt fel azokhoz a feladatokhoz. Nem vagyok olyan kiváló azokban a dolgokban, mint ő, de egyszer én is használható leszek a Mindenható kezében valami hasznosra, ha nem is úgy, ahogy én azt elképzeltem.
Joyce Meyertől hallottam ezeket a nyílpontos mondatokat, a Megelégedettség c. tanításából: „Hogyan látod az életed? Tetszik, élvezed, vagy azt kívánod, bárcsak mások helyében lennél, az ő életüket élnéd?
Ne kívánd a felebarátod házát, élettársát, semmijét, mert az az övé! Soha se lesz a tiéd, ami a másik birtoka. Nem lesz a tiéd a másik élete sem. A kinézeted sem lesz olyan, mint azé az emberé, akit irigyelsz.
Használd tehát ki a legjobban, amid van! Bízz Istenben, ha ő azt akarja, hogy neked is meglegyen az, ami a másiknak, akkor eléd fogja hozni, de először légy azzal elégedett, amid van!”
Viktória
