A LEGNAGYOBB LOVE STORY – interjú Lackfi Jánossal

Lackfi Jánost minimum egy nemzet figyeli, nap mint nap. Jézust propagáló, József Attila- és Prima Primissima-díjas író-költőként tengernyi szívet ér el. De vajon mi mozgatja, mi indítja arra, hogy a szívekbe kopogjon, mit jelent számára a vers, milyen volt ő tiniként és mit üzen a mai tiniknek? – ilyen és ehhez hasonló kérdéseket intéztünk hozzá. Válaszai most is mélyenszántóak, elgondolkodtatóak és kimagaslóan eredetiek. Élmény volt beszélgetni vele, aki leplezetlen őszinteséggel és bátor eredetiséggel képviseli azt az Istent, akiben mi is hiszünk.

– Közel hozod az irodalmat és fogyaszthatóvá változtatod. Mondhatni, hogy a legfelkapottabb költő vagy egy ideje. Hogyan éled ezt meg? Milyen érzés, hogy egy versedre ekkora olvasótábor reagál pár óra leforgása alatt?

– Hát, ezt soha nem hittem volna. Mikor harminckét éve nekiindultam a pályának, még sehol nem volt digivilág, mai fogalmak szerint csigalassan vánszorogtak a verspakkok a szerkesztőségig a postával, a válaszra is várt-várt az ember. A szakma engem nagyon nagylelkűen fogadott, álnevem miatt többnyire nem tudták, hogy írócsemete vagyok, magamért szerettek vagy nem szerettek. S többnyire szerettek. Döbbenetes a kontraszt, mert akkoriban, ha egy-két éven belül reagált egy olvasó valamelyik szövegre, megkönnyeztem. 2004-ben, első gyerekkötetem kapcsán ámultam, hogy pár hónap alatt szavalóversenyre kerültek a szövegek, ajánlott olvasmány lettem sulikban. Ma meg kirakok valami frissen sült költeményt (sülteményt) a netre, és egy óra múlva ezrek vagy tízezrek látták. Volt olyan prózám, amely másfél millió ember lapjára jutott el. Felfoghatatlan. Hálás vagyok ezért a figyelemért, a lassan százezer Facebook-követőért.

Igyekszem áldás lenni, az egységet szolgálni egy szétszaggatott világban. Úgy, hogy közben életszagú is maradjon, amit csinálok.

– Sokszor elhangzik, hogy számodra „mindennapi kegyelem” a vers. Ezt ma is el tudnád mondani?

– Ez a hobbim, és ez a munkám is egyben. Szeretem csinálni, örömet okoz a szószobrok kikalapálása. És még meg is élek belőle. Azt szoktam mondani, olyan vagyok, mint a pizzafutár, aki bolondul a motorozásért, s ha mellesleg a pizzát is kiviszi a társadalomnak, akkor egész nap roboghat. Nagyon szeretem Örkény István illúziótlan meghatározását: „olyan hivatalnok vagyok, akit azért fizetnek, hogy írjon”. Ülök a Világegyetem Hivatalban, és művészeti ügyeket intézek… És persze ennek a munkának a kézműves öröme mellett (nemrég jelent meg egy kézikönyvem erről Hogyan írjunk verset? címmel) nagyon fontos a megmagyarázhatatlan oldala. Erről a nagyszerű Rakovszky Zsuzsa azt mondja, hogy egy jó versben mindig több van, mint amit matematikailag belerak az ember…

– A #jóéjtpuszi című versesköteted végre megjelent, sokunk örömére. Milyen a fogadtatása? A te életedben ezek a versek milyen helyet foglalnak el?

– A fogadtatás elképesztő. Könyvesboltok híján is 1400 példány fogyott el három hét alatt. Bestseller-sebesség. Van pár igen jó eladást produkáló művem, de eddig egyetlen munkám kapcsán sem kérdezgették másfél éven keresztül napi rendszerességgel az olvasók, „mikor jön már ki könyvben?”. Sokan számolnak be róla, hogy imakönyvként, napi Ige-olvasmányként használják, hogy rendszeresen felrázza őket lelkileg egyik vagy másik írás. Van, aki azt írja, kevés dolog áll tőle távolabb, mint a vallás, de ezeket az írásokat olvasva mindig béke fogja el. Más arról számolt be, hogy a #jóéjtpuszik büszkévé teszik arra, hogy Istenhez tartozik. Egy idős hölgy megvallotta, ő eredendően zsidó vallású, azt már nem gyakorolja, de ha kicsit fiatalabb lenne, megfontolná, hogy átnyergeljen erre a Jézusra, akit hirdetek… Hát, nagyon nagy öröm, hogy az egység foltozói is lehetnek szanaszét szaggatott korunkban. Amúgy speciális részei életemnek ezek az írások, mert sokszor imádság, szemlélődés közben „jönnek”. Olykor nagyon érzem a „vezetést”, tudom, hogy ugyanerről én egész mást mondanék, szóval ez Isten hangja. Annyira gyengéd és figyelmes, hogy egyes részeknél átadja nekem a tollat: „ezt te meg tudod szépen írni”. Vagyis használ engem, bár mindenható, és tuti, hogy végtelenül jobb verset tudna írni nálam. Pont, ahogy az apa emeli fel a kisfiát: „gyere, kapcsoljuk fel a villanyt”! Milyen felnőtt, aki nem tudja megnyomni a villanykapcsolót? De nem ez a lényeg, hanem hogy együtt dolgozzunk Apuval. Aki hol többet bíz ránk, hol kicsit kevesebbet. De együtt csináljuk, s ez óriási élmény…

– Szerinted odafenn is kuncognak, nevetnek, hahotáznak a szövegeiden néha?

– Nagyon remélem. Az biztos, Istennek elképesztő jó humora van. Egyszer imádkoztam egy templomban, miközben szólt az orgona, gyakorolt a kántor. Mondtam neki: „figyelj, Uram, akkor most addig imádkozom, amíg az orgona szól, jó?” A következő pillanatban elhallgatott az orgona. Isten rám kacsintott: „oké, ha mennél, szaladj!” Feleltem: „jó, bocsesz, nem úgy értettem, nem spórolni akartam a rád szánt idővel…” Utána még húsz percig szólt az orgona, volt idő kényelmesen. Szóval simán benyom ilyen poénokat, úgyhogy gondolom, értékeli a mi humorunkat is. Szerintem az angyalok is rengeteget röhögcsélnek. Írtam egy mesekönyvet Teremtés címmel, ahol az egész Szentháromság és az angyali seregek halálra (vagy inkább életre) nevetik magukat azon, hogy milyen vicces világot gyártanak, csikóhallal, pandahangyával, kacsacsőrű emlőssel. Csak a mi humorunk fogy el néha, s az elég szomorú tud lenni.

– Van kedvenc történeted a Bibliából vagy kedvenc igeversed?

– Hajjaj, sok is! Milyen brutális a megelőző szeretet: „Isten előbb szeretett minket”. Vagy „senkinek nincs nagyobb szeretete annál, aki életét adja barátaiért”. Vagy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen”. És százhuszadszorra sem bírom könny nélkül, mikor a római százados megszólal: „nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, s meggyógyul az én szolgám”. Vagy amikor Péter apostol a harmadik kérdésre ráfeleli: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek”. Ezek (és még rengeteg) Istennel való szerelmi életem legbensőbb kincsei, nagyon mélyre vannak behuzalozva bennem.

– Mi mozdul meg benned, ha ezt olvasod: „Minden forrásom belőled fakad.” (Zsoltárok 87:7)?

– Az „örök életre szökellő vízforrás” hűvöse csap meg, mint a szamáriai asszonyt, aki könyörög egy ismeretlennek: „adj nekem abból a vízből, Uram, hogy ne szomjazzak többé”. Ő éppen félúton jár a valós, fizikai szomjúság és a szellemi között. Ne feledjük, brutális meleg lehetett akkor, ott, délben, a kútnál. Akkora forróság, hogy az már nem emberi.

Átérezni ezt a teljes lényünkkel tapadó szomjúságot… Megköszönni minden korty vizet… Minden korty kegyelmet… Ebben a hálaadásban élni. Ebben a bemerítkezésben.

Van-e anyag, amely aprólékosabban körülölel, mint a Jordán vize Jézust? Megmaradni benne mindenestül… Úgy járni a világban, mintha egy vízburok venne körbe folyamatosan. Élő vízbuborék. Azon keresztül látni mindent, tudni, hogy az egész világ a mi ajándékunk, ha nem csak használni, majd eldobni akarjuk, hanem próbálunk áldássá válni benne.

Fotó: Molnár Mihály

– A gyermekeid hogyan élték/élik meg, hogy versekben szerepelnek? Ahogy olvastam, néha cikinek érezték ezt, főleg kamaszként.

– Hát persze. Ez nehéz kérdés, mert nekem alapanyag a mások élete. Ők meg úgy érzik, hogy kirakatban kell élniük. Sokan elalélnak például a szép szerelmes verseimtől, de feleségem úgy érzi, ezt nem is neki írom, hanem a nyilvánosságnak. Durvábban fogalmazva kiárusítom a csak kettőnkre tartozó, bensőséges érzelmeket. És kétségkívül, ebben is van valami. Nekem, amint leírom, hogy „én”, az már nem az anyakönyvi személyemről szól, hanem fikció, munkadarab, megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle. Nekik ezt nem ilyen könnyű elidegeníteni. Úgyhogy vannak ezen csatározások, bár idővel picit közeledtek a frontvonalak, én is igyekszem tekintettel lenni rájuk, ők is megértőbbek.

– Tanár is vagy. A mai fiatalságot milyennek látod, mitől kihívás ma tininek, fiatal felnőttnek lenni?

– Tizenhét évet húztam le a Pázmányon, sok örömmel, sok jó tanár-diák kapcsolattal. Most az interneten van Kreatív Írás-képzésem. Az elmúlt tizenöt évben körülbelül hetven-nyolcvanezer diák, iskolás vagy gimnazista előtt beszéltem országszerte.

Nagyon nagy kihívás ma fiatalnak lenni, az biztos. Nem tudom, nagyobb-e, mint a korábbi nemzedékeknél, talán csak máshogy nem könnyű.

Olyan világban, ahol mindenki háborog a túlfogyasztás miatt, de mégis mindenki meg van győződve, hogy neki több, jobb drágább jár. Ahol sírdogálunk a légszennyezésen, de mindenki Balin akarja nézni a naplementét és Seychelles-en taposni a finom homokot. Ahol mindenki érzékeny szociálisan, de azért a paleo-sütijéhez vagy a lazacos sushijához ragaszkodik. Ahol elítéljük a rabszolgatartást, de minden exkluzív cuccunkat távoli rabszolgák állítják elő. Ahol rámpa kell minden intézményhez, de a fogyatékos magzatot orvosi protokoll szerint irtják tűzzel-vassal. Ahol a toleráns északi népek a világ nyomorúságát okozó fegyvergyártásból élnek. Ahol petíciót írnak a prostitúció ellen, de minden terméket női testekkel akarnak eladni. Ahol jelszó a test felszabadítása, de közben megkeményedett szívű nemzedékek jönnek létre, akik képtelenek a kapcsolati kötődésre, mint egy sokszor használt ragtapasz. Hosszú az ellentmondások sora, nehéz eligazodni rajtuk. Azért, ha erősen markolja a Szentírását és bölcs vezetést, jó közösséget talál, a mai tini is rá fog jönni, merre hány méter az élet.

– Tiniként mi volt az, ami az élet nagy kérdéseiben a legnagyobb fejtörést okozta számodra?

– Nagyon bugyuta kamasz voltam, homályos elképzelések rángattak jobbra-balra. Rengeteget olvastam, barkácsoltam, rajzoltam, dzsúdóztam, nagyon vonzottak a lányok, de teljesen fogalmatlan voltam a kapcsolataimban. Nemhívő családban nőttem fel, viszont nagyon erősen hívott Isten, akiről keveset tudtam, azt is legfeljebb regényekből. Meg találkoztam vele a természetben. Meg lejártam a templomkerti feszülethez beszélgetni Jézussal, akit alig ismertem. Azt hiszem, leginkább az foglalkoztatott, hogy „láthatóvá váljak”. A suliban is figyelmet akartam kelteni, óra közben benyögött poénokkal. Nem mindig díjazták.

Nem voltam elhanyagolt gyerek, de sokat lógtam egyedül. És nem voltam tudatában, hogy Isten tekintete milyen gyengédséggel szemlél minden pillanatban.

– Mit üzensz a fiatal keresztényeknek, főképp a fiatal lányoknak?

– Hát, hogy érdemes teljesen élni. Nem csak éldegélni, nem csak létezgetni, szörfölgetni, hanem belecsobbanni a valódi életbe! Senki sincs, aki úgy elfogad, úgy visszavár, úgy átitat, mint Isten. Ha hagyom neki. Ehhez nyugalom kell, vele kettesben töltött idő. És nem feledni: a szívünk ajtaján csak belül van kilincs. A mennyei Atya nem fogja ránk törni az ajtót, de végtelen türelemmel várja, hogy kinyissuk. A szégyen pedig nem barátunk, hiszen Isten úgy szeret, ahogy vagyunk.