„Megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít benneteket”
Magam voltam, támogató szülők, barátok nélkül. Semmim sem volt. Azzal az elképzeléssel mentem bele a házasságba, hogy mindent meg fogunk tudni oldani, ha szeretjük egymást. Csak azzal nem számoltam, hogy a másiknak mást jelent a szeretet.
Hosszú gyötrelmes évek után vált csak nyilvánvalóvá számomra, milyen kapcsolatban vagyok benne.
Rossz önértékelésű, naiv és szeretetre éhes állapotomban találkoztam vele. Könnyű préda voltam.
Nem került neki sokba, hogy megszerezzen. A bókok, a ragaszkodás kifejezése, a közös jövőnkről szóló ábrándok vagy 1-2 mozi elég volt, hogy elkötelezzem magam. Az együttjárás ideje alatt tértem meg, ezért fontos volt számomra, hogy hívő férjem legyen. Azt mondta, ő mindig is hitt.
Én nem tudtam, hogy létezik ilyen, hogy olyanná válik, amilyennek én szeretném látni. Pontosabban eljátssza, hogy olyan. Csak azért, mert ez volt akkor az érdeke. Úgy gondolta, neki most egy csinos, csendes, naiv, de szorgalmas feleség kell, aki főz rá, és főleg, akivel bármikor szexelhet, amikor kedve tartja. Úgy emlékszem, ámulatba ejtett, hogy milyen közvetlen az emberekkel, idegenekkel is – ez pont az én ellentétem volt akkor. Ámultam, hogy meg meri mondani az étteremben, ha valami nem olyan, ahogyan ő kérte. Ámultam, mert elhitette velem, hogy szeretetre méltó vagyok. Persze ez az udvarlás, vagy, ahogy most már hívom: love-boombing, szinte rögtön az esküvőt követően „megszűnt”. Persze, minek strapálja tovább magát (legfeljebb csak mások előtt)? Elvett egy jószándékú Istenfélő lányt, aki hisz az önfeláldozó szeretetben és a sírig tartó ígéretben (értsd: nem válik el, bárhogy is bánsz vele). Házasságunk első évében orvostól orvosig, kivizsgálásról kivizsgálásra járkáltam, az akkor még hazánkban nem diagnosztizálható pánikrohamok miatt. Ne gondoljátok, hogy akkor ezeket a dolgokat így átláttam. Dehogy! Mindig volt mindenre jó kis hazug magyarázat. Túlérzékeny vagyok, túlreagálom a dolgokat, túl lelkiismeretes vagyok, túl merev, túl sokat várok el, nem fogom fel, hogy a férfiak máshogy működnek, ne akarjam megváltoztatni, ne támasszak elvárásokat, nem vetem magam eléggé alá, nem vagyok engedelmes, stb… a lényeg, hogy mindenfajta gond oka én magam voltam. Persze az elszenvedője is. Rendszeres önvizsgálatot tartottam, és kértem Istent is, hogy változtasson, ne legyek túl ilyen, túl olyan… Én nem tudom, miért nem jutott eszembe, hogy a párom nem teszi ugyanezt. Bárcsak korábban felismertem volna, hogy mi történik velem! Hogy nincs elfogadva a véleményem, az érzéseim, csak akkor, ha azok dicsérőek, és cseppet sem sértik a férjem egóját. Manipulálva voltam, hibáztatva, és az összezsugorodott énképem még össze is lett törve. Minél gyengébbé váltam, annál kiszolgáltatottabbá neki, és ő annál jobban tetszelgett a hős szerepében, aki erős, és gondot visel rám, még akkor is, ha én ilyen nyomorult vagyok. Mindent megmagyarázott, a pénzügyeket azért tartotta egyedül a kezében, hogy megkíméljen engem a felesleges gondoktól. Azt, hogy hova mehetek, vagy milyen szolgálatot vállalhatok be, szintén a gondviselése miatt engedélyezte vagy tiltotta meg. Igazából nem tiltott meg semmit, de annak mindig sajnálatos következményei voltak (dühkitörések, veszekedések, programütközések, pénzhiány), ha valamit nem úgy tettem, ahogy ő „javasolta”. Hamar rájön az ember, ha békét akar, akkor befogja a száját, és megpróbálja egyedül, vagy Istennel megoldani a problémáit.
Persze egészen más volt a helyzet mások előtt. Akkor ő volt a legelragadóbb férj, aki annyira szereti a feleségét, és annyira hálás érte, hogy az már netovább. Megnyerő modorát, nyájas beszédét mindvégig megtartotta – másoknak. Vicces volt, és őszintén tudott szépeket hazudni. A gyülekezetben hamar rájöttek, hogy nem az „ige embere”. De legtöbben annyira „jó emberek” voltak, hogy mindenkit úgy szerettek, ahogy volt.
Először azt gondoltam, csak a kommunikációval van köztünk baj. Nem tudja kifejezni, elmondani az érzelmeit, és nem érti, amiket én mondok. Most már tudom, nem volt mit megosztania velem, az meg, amit én éltem át, nem érdekelte, nem tudott beleérezni. Legfeljebb meghallgatta, amikor épp azt kívánta az érdeke, hogy úgy érezzem, figyel rám. Nem változott semmi. Mindig tagadta, hogy bármi baj lenne köztünk. Egy elképzelt valóságban élt, ahol tökéletes a házassága, a feleségének sincs semmi gondja. Hogy is lehetne, egy tökéletes ember mellett?! Ragaszkodott ehhez. Házasságunkban többször volt olyan időszak, amikor évekig semmilyen intim érintés nem volt köztünk. Ez is a büntetésem egyik formája volt. Ahogy a dühkitörések és a hetekig tartó „csenddel verés”is. Nem alakult ki köztünk barátság, nem volt sem lelki, sem szellemi egységünk.
20 évig senki sem tudta, milyen a házasságom. A gyülekezetben ez magánügynek számított. Pláne nem szabad a férjedre rosszat mondani, a bűnöket be kell takarni, hiszen „a szeretet sok vétket elfedez”. Bevallottan nem hittek a lelki tanácsadásban, mindennek szellemi oka volt. Amikor mégis segítséget kértem, megkaptam, hogy csak tegyem meg a részemet, vessem alá magam, és engedelmeskedjek, mint az Úrnak. A világban ezt áldozathibáztatásnak hívják.
De már nem vagyok többé áldozat, mert az Úr felnyitotta a szemem akkor, amikor elérkezettnek látta az időt. Először felépítette az identitásomat: hogy ki vagyok én Őbenne: értékes és szeretett gyermeke. Aztán leleplezte számomra a férjem álarc mögötti valódi jellemét. Egy rejtett nárcisztikus személyiségű emberrel éltem. Nem működött a szeretet-kapcsolat, mert nem volt képes rá. Még arra sem, hogy beismerje. Pedig ez lehetett volna az első lépés a változás felé.
G.Á
A folytatásban olyan konkrét dolgokat olvashattok, amik jelzik, ha netán ilyen emberrel van dolgotok…
